érintő

Az óvodás lányom anya akar lenni. Elmagyarázza, hogy neki sok-sok gyereke lesz (mutatja is maga körül, hogy mindenütt gyerekek lesznek), megnőnek majd a pocakjában, megszületnek és szoptatja meg kendőben hordozza őket. És persze szereti majd őket, mert ő nagyon szereti a gyerekeket. Főleg a kislányokat.

Persze, ilyen idős koromban én is valahogy így voltam vele. A hosszú felsorolásnak, amit a "Mi leszel, ha nagy leszel?" inputtal lehetett kiváltani belőlem, a doktor néni, tanár néni, óvó néni, boltos és egyebek végén a slusszpoén mindig az volt, hogy "és anyuka". És a felnőttek mosolyogtak.

Csakhogy az én lányom Down-szindrómás.

A Down-szindróma adagolásában az a jó, hogy nem egyszerre kell minden szokatlan helyzetet és váratlan kihívást megoldani, hanem elég szépen lassan, ahogy jelentkeznek. Amíg ezt nem hiszi el az ember, addig olyanokon aggódik a csecsemővel (!) a kezében, hogy hova fog iskolába járni, hogy fog randizni, vagy a klasszikus "mi lesz vele, ha én már nem leszek". Aztán rájön, hogy hékás, most a pocakpuszik ideje van, meg a ciróka-maróka, pacs-pacs-pacs ideje és félreteszi a távoli jövőt. Erre jön ez a kislány és mosolyogva ábrándozik arról, hogy ha felnő, anya lesz. Mit mondjak neki? Nem tudok úgy tenni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De mit mondjak, ha igazat akarok mondani?

Lehet a Down-szindrómásoknak gyereke? Elvileg a DS férfiak vagy sterilek vagy csökkent a nemzőképességük. Nem tudom, honnan származnak a gyakran olvasható számok, hogy a DS nők 50%-a eshet teherbe, de az AAP szerint 50% az esély arra, hogy a babájuk is DS lesz. A lényeg mindenesetre az, hogy a férfiaknak nagyon kicsi, a nőknek ennél nagyobb, de az átlagnál még mindig sokkal kisebb eséllyel lehet gyereke. De lehet, és szokatlanul nagy eséllyel lehet DS.

Ezzel az igazmondó juhász elindul a királyhoz és útközben leszúrja a botját egy egérlyukba, ráakasztja a subáját meg a süvegét, és elpróbálja, mit fog mondani.

- Kislányom, nem lenne jó, ha neked gyereked lenne.
- Miért?
- Mert…  olyan lehet, mint te.
- Kedves, szép, ügyes és okos?
- Lehet, hogy ő beteg lenne.
- Akkor majd ápolom.
- De nehéz ám egy kisbabáról gondoskodni.
- Majd megtanulom.

Erre nem lehet haladni, biztos, hogy mindenre lenne válasza. A végén még ő győzne meg engem. És tényleg, miért vagyok benne olyan biztos, hogy nem tudna gondoskodni egy gyerekről? Olvastam már olyan anya gondolatait, aki meg volt róla győződve, hogy az ő DS lányának családja is lesz, gond nélkül. Azt nem tudom, eszébe jutott-e, hogy ez nem feltétlenül az jelenti, hogy az unokája is olyan remek gyerek lesz, mint a lánya. A DS magzatok nagy részéből soha sem lesz kisbaba. Mit mondanék a lányomnak akkor, ha nem lenne DS, de valami miatt nagy eséllyel vetélések sora várna rá, ha vállalná a terhességet? Mit kívánnék neki? Azt hiszem, inkább azt remélném, hogy nem vállalja be ezt a gyötrelmet. De nem mondhatom el egy óvodásnak azt az igazságot, hogy kicsim, a kisbabák meghalhatnak a pocakodban.

Még ha tudnám is, hogy nem fog tudni gondoskodni egy gyerekről és nem lenne senki, aki segítsen neki megtanulni, akkor sem szeretném, hogy azzal teljen a gyerekkora, hogy az álmait légkalapáccsal töröm reálisra. Nekem sem mondta senki, hogy "á, nem hiszem, hogy te el tudnád végezni az orvosit" vagy hogy "nem igen lesz neked türelmed egy kisgyerekhez". Ki mondja azt az óvodás gyerekének, hogy "dehogy leszel te tűzoltó, Pistike, még egy méhecskétől is félsz"? Mert tudják a felnőttek, hogy ez most egy óvodás álmodozása, önmaga építgetése, aminek a pályaválasztáshoz nem sok köze van vagy legalább is nem közvetlenül.

Végül kiderül, hogy mégis olyan dolog ez is, amit nem most kell megoldani. Most nem tudom, hogyan fog gondolkodni akkor, amikor ezt tényleg el kell majd dönteni. Nem tudom, milyen lesz a világ húsz év múlva. Nem tudom, én milyen leszek húsz év múlva. Az viszont meggyőződésem, hogy általános szabályt nem lehet alkotni más emberek gyerekvállalásának megtiltásáról. És igen, nekem emberek a Down-szindrómások is.

Most pedig, ha azt mondja, hogy neki sok gyereke lesz, és sorolja a neveket, vagy amikor megszoptatja a kedvenc babáit és plüssállatait, nem a jövővel méricskélem sóhajtozva, hanem ugyanúgy együtt mosolygok vele, ahogy velem mosolyogtak a felnőttek és ugyanolyan büszke vagyok rá, mint rám volt az én anyám, amikor olyan akartam lenni, mint ő. Ha pedig megerősítést vár, akkor őszintén azt mondom, hogy majd ha felnőtt leszel, eldöntöd. És ebben megnyugszunk, akár gyerekekről ábrándozik, akár arról, hogy ő is útépítő munkás lesz, mint a bácsik a ház előtt.

kép innen

Peter Gray pszichológus professzor érdekes gondolataival már találkoztunk az érintőn a tanulás természetes módjával kapcsolatban, most azokat az érveit ismerhetjük meg, amelyek szerint a szervezett sportnak, a bajnokságoknak és az ezekre felkészítő edzéseknek milyen nem kívánatos hatásai vannak - szemben a felnőtt irányítása nélküli, szabad játékkal (akár ugyanazoknak a sportoknak a "szabad változatával") szemben. Vagyis, hogy miért jó az, ha a környékbeli gyerekek az utca végében fociznak és miért rossz, ha ugyanezek a gyerekek iskolai bajnokságokon mérik össze futballtudásukat.

Melyek azok a különbségek, amelyek a szabad játék felsőbbrendűségét adják?

A fenti kijelentéssel a legtöbb iskolás valószínűleg egyetértene, és iskolás korunkban a legtöbben mi, okos és fegyelmezett felnőttek is egyetértettünk volna vele - minél többet tapasztaltunk meg az iskolából, jellemzően annál inkább. Mégis úgy gondoljuk, hogy ez bizonyos mértékig így van rendjén, hiszen valami hosszú távon nagyon hasznosért kell vállalni azt a kis átmeneti kellemetlenséget. Talán érdemes egyszer azon is elgondolkozni, hogy mi van, ha nem csak így érezzük, de az iskola, ahogyan mi ismerjük, tényleg a természetünk ellen van - épp annyira, amennyire a csecsemő természete ellen van, hogy egyedül maradjon és tűrje, ha nem kap enni, amikor éhes.

A legtöbben nem hisszük, hogy külön tanítani kellene a gyerekeket kúszni, mászni, járni, beszélni, nem ösztökéljük őket, hogy játsszanak az őket körülvevő tárgyakkal és emberekkel, és maguktól tanulják meg, hogyan hathatnak a környezetükre (legyen szó akár a kisautó tologatásáról, akár a galambok kergetéséről). Mégis azt feltételezzük, hogy a természetes képességük a tanulásra abban a pillanatban megszűnik, amikor először átlépnek az iskola kapuján. Ettől fogva meg kell nekik mondani, hogy mit és hogyan tanuljanak, ettől a pillanattól nem hajtja őket a kíváncsiság, nem ők tudják, hol vannak a határaik, amiket feszegetni kell, és képtelenek maguk eldönteni, hogy elfáradtak-e.

Nemrég a gyerekmentes élet felsőbbrendűségét hirdető Ellen Walker néhány ötletét olvashattuk, most a szemközti sarokban álló, szaporodáspárti Bryan Caplan közgazdasági és viselkedésgenetikai szempontjaival ismerkedhetünk meg. (Ő is írt könyvet a témában, de most csak egy cikke az alap.)

Nyugaton úgy tartjuk számon, hogy a két éves kor körül kezdődő "dackorszak" a gyerekek éntudatának, a normák elsajátításának, a célállításnak és a vágyélet fejlődésének természetes állomása, amely szükségszerűen hordoz konfliktusokat. Egy vizsgálat szerint a konfliktusok száma és minősége is függ a gyerekek temperamentumától: az aktívabb és saját viselkedésüket nehezebben kontrolláló gyerekek gyakrabban kerültek konfliktusba és kevésbé konstruktív megoldásokat találtak azok a gyerek-szülő párok, ahol a gyerek aktivitási szintje magas volt és gyakran élt át intenzív negatív érzéseket.

A konfliktusok számát a kötődés minősége sem befolyásolja, jóllehet az összeütközések minőségére hatással van: a biztonságosan kötődő gyerekek és szüleik konstruktívabban oldják meg az érdekellentéteket hordozó helyzeteket. A hatalmukat finomabb eszközökkel, a gyereket segítve, vezetve gyakorló anyák egy korábbi kutatás szerint is együttműködőbb magatartásra tudták rávenni a gyerekeiket - laboratóriumi és otthoni körülmények között is -, mint a hatalmukat erőtelejesebben gyakorlók. (Mindkét esetben a felnőtt irányít, a különbség nem abban van, hogy a hatékonyabb szülő "mindent megenged", hanem hogy a gyereket nem kényszerrel, hanem segítségnyújtással veszi rá az együttműködésre.)

Mi a helyzet a más kulturális normák között élő kétévesekkel? Vajon valóban univerzális emberi dolog-e a "dackorszak" vagy csak a mi kultúránkra jellemző, esetleg már megint a csecsemők és kisgyerekek természetes igényeitől távol álló életforma kellemetlen mellékhatásáról lenne szó?

Valahogy úgy adódott, hogy egymás után két érdekes állásponttal találkoztam gyerekvállalás témában. Talán nem is az álláspont az érdekes (jó-e gyereket vállalni vagy nem), hanem a körítés: az érvek, a kiterjesztések, az egyszerű kérdésen át megnyilatkozó életszemlélet.

Az egyik sarokban Ellen Walker, klinikai pszichológus, aki könyvet írt a gyerekmentes* életről és blogot vezet ugyanebben a témában a Psychology Today weblapján. Mivel egzotikusabb az álláspontja annál, mint hogy "én nem akarok gyereket és köszönöm, jól vagyok"? Számomra eleve attól, hogy hogyan lép elő önmeghatározó, a gondolkodást és az életet szervező erővé az, hogy valami nincs. Másrészt attól, hogy olyan extrém szintekig megy el, hogy a blogot olvasgatva többször felmerült bennem, ez csak egy nagy hoax, egy vicc.

A University of Virginia két pszichológus kutatója a Pediatrics-ban publikált meggyőző kísérletével igazolta, hogy egy gyors képváltásokat tartalmazó, fantáziavilágban játszódó rajzfilm már 9 perc után hátrányosan befolyásolja a négyévesek végrehajtó funkcióinak működését.

Azt hiszem, a gyakorló szülők tudják a legjobban a világon, milyen nehéz lehet rávenni valakit egy olyan dologra, amit magától nem akarna megtenni. "A kívánt viselkedést tegyük vonzóvá és könnyűvé, a nem kívántat pedig ellenszenvessé és nehézzé" megkerülhetetlen alapbölcsességén túl is van még eszköz arra, hogy a kéréseink könyebben teljesíthetőek legyenek. John R. "Jack" Schafernek, a pszichológia doktorának, az FBI volt viselkedéselemzőjének néhány tippjét nagyobb, akár már kamaszodó gyerekeket nevelve is hasznát vehetjük.

Neil Pasricha 1000 apró csodája valóságos mozgalmat indított el (az érintôn lásd itt és itt) - ami maga is egy csoda - és egyre többen figyelnek oda életükben azokra a pillanatokra, amik miatt érdemes élni. Soha rosszabb divat ne jöjjön!

Gyereknapra én is összeszedtem egy csokrot a gyerekes csodákból:

Legutóbb arról volt szó, hogy az olvasástanulás a Down-szindrómások és más megértési nehézséggel élők esetében az eredményt és a folyamatot tekintve is előnyös, mégpedig minél korábbi életkorban kezdik, annál inkább. Hogyan kezdjünk egy kicsi, 2-3 éves gyereket olvasni tanítani, főleg, ha még tanulási problémái is vannak? A már ismertetett Doman-módszer kínál ugyan egy utat, de léteznek ennél hatékonyabb megoldások is. Az idő pedig minden szülő számára aranyat ér, de különösen egy olyan gyerek szülei számára, aki több fejlődési területen is segítséget igényel.

Neil Pasricha már szerepelt az érintőn: akkor a blogját ajánlottam, amelyben a hétköznapok apró csodáit gyűjtögeti és ünnepli. Most egy videót nézhetünk meg róla (magyar felirattal is elérhető), amelyben mesél a gyermekkoráról, a szüleiről, életének arról a fordulópontjáról, amikor minden összeomlott és apró kapaszkodókat kellett keresnie az életben - mert a nagyokat elvesztette. Gyakorló szülők figyelmébe különösen ajánlom, amikor a gyerekekkel töltött idő értékéről beszél és amikor elmondja, milyen sokat köszönhet a szüleinek, akik megtanították meglátni az apró csodákat.

... ha vissza tudnál menni közvetlenül az első gyereked születése előttre?

Mások ilyen válaszokat adtak:

• Szép vagy
• Találkozz más anyákkal!
• Nem baj, ha félsz.
• Szülők milliói élik túl az alvásmegvonást
• Nem baj, ha egy kis szünetre vágysz
• Anyádnak igaza volt
• Hiányozni fog az anyukád
• A te szemedet örökli
• Hibázni fogsz
• Bocsáss meg magadnak!
• Ez sem tart örökké
• Senki nem tudja a tutit
• A Google-nak nincsenek gyerekei
• Te értesz hozzá legjobban
• Engedd, hogy a Nagyi elkényeztesse őket!
• Most aludj!
• A tökéletlen az új tökéletes
• Bízz az ösztöneidben!

Írtam már arról, hogy az embercsecsemő gondozása nem egy anyára vagy egy szülőpárra van kitalálva, hanem egy közösségre (egy afrikai mondás szerint egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell) és lamentáltam is a mai családok sanyarú helyzetén, hogy ez a közösség nem áll mögöttük.

Szerencsére vannak, akik nem állnak meg a panaszkodásnál, hanem azt mondják: ha a régi leomlott, építsünk újat! Ha már nincsenek meg a tradicionális közösségek, hozzunk létre moderneket! Hívjuk össze az anyákat, gyerekeket, családokat egy olyan helyre, ahol hasznos dolgokkal foglalkozhatnak, ahol pihenhetnek, ahol kapcsolatokat építhetnek, ahol segítséget kaphatnak a mindennapi életükhöz - egymástól. Ilyen hely, ilyen közösség az érdi Fonoda.

Joe Navarro, a FBI egykori kémelhárító ügynöke, több könyv, köztük a testbeszédről szóló "What Every Body is Saying" szerzője úgy véli: mivel a szülők kötelessége, hogy megtanítsák a gyerekeiknek, hogyan lehetnek a társadalom sikeres tagjai, ezért meg kell tanítaniuk őket a kommunikáció elsődleges formájának, a testbeszédnek a használatára és értelmezésére is. Azt javasolja, hogy a gyerekeket két éves koruktól kezdjük tanítani az alapokra.

Az ötlet, hogy egy kémelhárító gyereknevelési tanácsait kövessük*, elsőre talán meredeknek tűnhet, csakúgy mint az ötlet tartalma, hogy olyasmire tanítsuk meg a gyerekünket, ami normál esetben tudattalanul zajlik: a testbeszéd irányítására és megfigyelésére. Ha azonban vesszük a fáradságot és meghallgatjuk a konkrét tanácsokat, némelyiket legalább is elgondolkodtatónak találhatjuk. Ha máson nem, azon elgondolkodhatunk, hogy mi, szülők mennyire vagyunk urai a testbeszédünknek és mennyire értjük a másokét.

Ha mondjuk keresnék valamit, amiről nem is tudom pontosan, hogy micsoda és a helyet sem igazán ismerném, ahol meg kell találni és lenne valaki, aki nálam sokkal okosabb, tapasztaltabb és ismeri a terepet, sőt azt is pontosan tudja, hol van, amit keresek de az összes segítsége annyi lenne, hogy bármerre indulok, azt mondaná: Nem, nem ott! vagy Ne, arra ne! és ezt egyre ingerültebben mondaná, egyre komorabban figyelmeztetne, hogy rossz felé megyek és különben is inkább hagyjam abba a keresést - hát nem érezném túl jól magam. Tanácstalan lennék, csalódott, dühös. Ha azt mondaná, fordulj csak meg és menj egy kicsit balra, most nézz fel és látod, ott van, akkor követném az utasításokat és örülnék, hogy megtaláltam, amit kerestem.

A Nyugat-Ausztráliai Raine kutatás egy különösen kiterjedt, sok adatot és publikációt eredményező hosszú távú vizsgálategyüttes. 1989-ben indult 2900 várandós nő bevonásával, akikről - és gyermekeikről - terhességük 18. hetétől a gyerek 17 éves koráig gyűjtöttek információt. Az adatgyűjtés egyik területe a korai fejlődés, azon belül is a szoptatás volt. Az eredményeikről szóló sorozat második részében a szoptatás hosszának és a gyerekek tízéveskori iskolai teljesítményének összefüggéséről lesz szó.

Lukácsék életében sok minden megvolt/van, amire az átlagember vágyik: jómód, szép család, aktív élet. Mégsem mondhatjuk, hogy olyan életet éltek/élnek, amire az átlagember vágyik: egy villany nélküli tanyán, nulláról indulva, kemény munkával felneveltek húsz gyereket - beleértve a gyerekek kemény munkáját is.

Marilyn Wedge családterapeuta blogjában hét tanácsot ad, amelyek megfogadásával minden gyerek hangulatát (és a sajátunkat is!) javíthatjuk, de azoknál a gyerekeknél különösen hasznosak lehetnek, akik nehéz időszakot élnek meg és sokat szomorkodnak.

Milyen érzés a gyerekeknek együtt aludni a szüleikkel? Néhány kamasz és felnőtt így emlékszik vissza:

A köztudatba lassan kezd beszivárogni, hogy a testi fenyítésnek komoly káros következményei lehetnek, azt azonban kevesen tudják, hogy ha verés helyett szóban teremtik le a gyereket, az egy fikarcnyival sem jobb.

Erre egy szülőnek nem is mindig olyan könnyű válaszolni. Lehet, hogy csak gyerekkori hurkák vannak rajta és majd kinövi. Ha így van, akkor a ritka kivételek közé tartozik, mert a kövér gyerekekből általában kövér felnőttek is lesznek és a legtöbb elhízott felnőtt már 11 éves kora előtt kövér volt. A gyerekeknél azonban nem lehet egyszerűen a magasság és a testtömeg arányából BMI-t számolni, ami a felnőtteknél a leggyakrabban használt, bár önmagában nem tökéletes jelzőszám.

Ezzel a kalkulátorral 2-19 éves gyerekeink adatait vethetjük össze kortársaikéval és így megkapjuk, hogy kórosan soványak (5-ös percentilis alatt) normál testsúlyúak (5 és 85-ös percentilis között) túlsúlyosak (85-95-ös percentilis között) vagy elhízottak-e (95 fölött).

Mit tehetünk, ha gyermekünk túllépi az egészséges súlyhatárt?

Ha csecsemőgondozási, gyereknevelési vagy pedagógiai módszerekről van szó, gyakran egymásnak esünk. Legalább is nekem úgy tűnik, hogy gyakrabban és szenvedélyesebben, mint más témák kapcsán. Olyan kibékíthetetlen viták, mint hogy hányszor és meddig jó szoptatni, együtt aludjunk vagy külön, direkt fejlesszük a gyereket vagy hagyjuk, hogy maga fedezze fel a világot talán csak politikai vagy vallási kérdésekben zajlanak. Miért védjük ilyen vehemensen a saját meggyőződésünket a gyerekeink javával kapcsolatban? Hiszen maximum csak az a "veszély" fenyeget, hogy más gyerekeket másképp gondoznak, nevelnek, mint ahogy mi szeretnénk gondozni, nevelni a mieinket.

A nehezen kezelhető gyerekekről szóló sorozatban megismerhettük az Eleven Emileket és Szende Szaniszlókat és láttuk, hogy a kutatások szerint a gyerekek különböző temperamentumúnak születnek. Legutóbb arról beszéltünk, hogy miről lehet őket felismerni, miért viselkednek így és mit lehet tenni velük, értük. Most rátérünk arra, hogy mi az, amit semmiképpen nem tehetünk és végül felcsillan a remény, erőfeszítéseink jutalma.

Ebben a sorozatban eddig megismerhettük az Eleven Emilek és Szende Szaniszlók közötti különbséget és láttuk, hogy a kutatások szerint az emberek temperamentuma, vagyis az, hogy jellemzően hogyan reagálnak az ingerekre, veleszületett és a gyerekek egy része bizony nehezen kezelhető. A folytatásban konkrétan ezekről a gyerekekről esik szó, most arról, hogy miről lehet őket felismerni, miért viselkednek így és mit lehet tenni velük, értük.

Jóllehet a szülők csak azt akarják, hogy a gyerekek számára emlékezetes és örömteli legyen az ünnep, karácsonykor mégis a szokásosnál is stresszesebb az élet - nagyok és kicsik számára egyaránt. A bevásárlás, főzés, takarítás, utazás, vendégek érkezése, a megszaporodó feladatok és az év közi rohanásban megoldatlanul maradt konfliktusok felbukkanása mind-mind egy-egy csepp a gyorsan betelő pohárban és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a vágyott meghittség helyett az év utolsó napjai csak kimerültséget és feszültséget hoznak.