Nyugaton úgy tartjuk számon, hogy a két éves kor körül kezdődő "dackorszak" a gyerekek éntudatának, a normák elsajátításának, a célállításnak és a vágyélet fejlődésének természetes állomása, amely szükségszerűen hordoz konfliktusokat. Egy vizsgálat szerint a konfliktusok száma és minősége is függ a gyerekek temperamentumától: az aktívabb és saját viselkedésüket nehezebben kontrolláló gyerekek gyakrabban kerültek konfliktusba és kevésbé konstruktív megoldásokat találtak azok a gyerek-szülő párok, ahol a gyerek aktivitási szintje magas volt és gyakran élt át intenzív negatív érzéseket.

A konfliktusok számát a kötődés minősége sem befolyásolja, jóllehet az összeütközések minőségére hatással van: a biztonságosan kötődő gyerekek és szüleik konstruktívabban oldják meg az érdekellentéteket hordozó helyzeteket. A hatalmukat finomabb eszközökkel, a gyereket segítve, vezetve gyakorló anyák egy korábbi kutatás szerint  is együttműködőbb magatartásra tudták rávenni a gyerekeiket - laboratóriumi és otthoni körülmények között is -, mint a hatalmukat erőtelejesebben gyakorlók. (Mindkét esetben a felnőtt irányít, a különbség nem abban van, hogy a hatékonyabb szülő "mindent megenged", hanem hogy a gyereket nem kényszerrel, hanem segítségnyújtással veszi rá az együttműködésre.)

Mi a helyzet a más kulturális normák között élő kétévesekkel? Vajon valóban univerzális emberi dolog-e a "dackorszak" vagy csak a mi kultúránkra jellemző, esetleg már megint a csecsemők és kisgyerekek természetes igényeitől távol álló életforma kellemetlen mellékhatásáról lenne szó?

A sokféle emberi közösségekben a kétéves kori változásoknak is sokféle megközelítése létezik. A Fidzsi-szigetek lakói vagy az utku indiánok szerint a gyerekek "ekkor kapnak értelmet" és ettől fogva vonhatók felelősségre a tetteikért, mert képesekké válnak a jó és a rossz megkülönböztetésére. A közép-afrikai akáknál, akik a felfedező tevékenységet még az európai szemnek veszélyes helyzetekben is bátorítják, a karonülő csecsemőkből viharos kitörések nélkül válnak önállóan tevékenykedő kisgyerekek. Hasonlóképpen hiányzik a dackorszak "daca" a guatemalai maják kétéveseiből is, akiket életkoruknál fogva még képtelennek tartanak arra, hogy szándékosan rosszalkodjanak vagy ártsanak valakinek.

Két kutató, Barbara Rogoff és Christine Moiser úgy vélik, hogy a konfliktusok elmaradásának a nevelésbeli különbségekben kell keresni az okát. Azt figyelték meg, hogyan viselkedik 16 guatemalai és 16 USA-beli anya, 14-20 hónapos gyereke és annak idősebb (3-5 éves) testvérei, ha egy érdekes tárgyat adnak nekik, pl. egy tolltartót vagy hímzőkeretet. Az észak-amerikai gyerekek rendszerint összevesztek a tárgyon és az anyák azt várták el, hogy a kicsi osztozzon meg a nagyobb testvérével a játékon. A megfigyelési idő alatt a kicsik a kívánt tárgyat kevéssel több, mint az idő felében birtokolták. A maja családokban azonban az anyák és a nagyobb testvérek is a kicsinek adták oda a tárgyat és a nagyobbak gyakran engedélyt kértek a kicsitől, hogy játszhassanak vele. Ha az anya közbeavatkozott, 97%-ban a kicsinek adta a tárgyat és nem ragaszkodott hozzá, hogy osztozzanak meg rajta. Azokban a ritka esetekben, amikor az anyának közbe kellett avatkoznia, azt mondta, hogy a kicsi ezt "nem érti".

Ha a gyereknevelés a kulturális értékek átadását jelenti, akkor ennek meg kell találnunk a magyarázatát a kulturális különbségekben is. Egy ilyen nagy különbség a két társadalom között az individulaizmus-kollektivizmus tengelyen elfoglalt hely (Hofstede 100 pontos individualizmus skáláján az USA 91 pontot kapott, Guatemala pedig 6-ot). Az individualista társadalmakban az egyéni (szabadság)jogok, az önállóság és a függetlenség állnak az értékrend középpontjában. Az amerikai kétéveseknek egy olyan kulturális rendszerbe kell beilleszkedniük, amelyben mindenki külön egyéniség és az az igazságos, ha ugyanazok a jogok és ugyanazok a követelmények vonatkoznak mindenkire. A kollektivista kultúrákban azonban nem az a pozitívum, ha valaki önállóan érvényesül, hanem ha együttműködik a többiekkel: a közösség és az egymástól való kölcsönös függés számítanak központi értékeknek. Az ilyen kultúrában élő guatemalai anyák elvárják az idősebb testvérektől, hogy a békesség és a jó kapcsolatok kedvéért engedjenek a kicsinek. A maja gyerekek is megtanulnak osztozni, csak más módszerrel: először az osztozás "kedvezményezett oldalán állnak", majd idősebb korukban, amikor erre már maguktól is képesek, a másik oldalon.

Ami ezekben a különbségekben elgondolkodtató - azon túl, hogy a kötődő nevelés itt is megkönnyíti a szülők és a gyerekek dolgát - az az, hogy vajon mikor reálisak az elvárásaink a kisgyerekeinkkel szemben, mikor tartjuk szem előtt valóban az ő fejlődésük ütemét és mikor közvetítjük inkább a kultúránk elvárásait arról, hogy hogyan kell viselkednie egy kétévesnek és hogyan kell viselkednünk egy kétévessel. És hogy vajon mennyire éri meg türelmesnek lenni és várni arra, hogy a kicsi magától alkalmazkodjon és mennyire kell a "rendes viselkedést" aktívan szorgalmazni.

A belinkelt forrásokon kívül felhasznált infó innen, innen és innen származik.
kép innen