érintő

Nyugaton úgy tartjuk számon, hogy a két éves kor körül kezdődő "dackorszak" a gyerekek éntudatának, a normák elsajátításának, a célállításnak és a vágyélet fejlődésének természetes állomása, amely szükségszerűen hordoz konfliktusokat. Egy vizsgálat szerint a konfliktusok száma és minősége is függ a gyerekek temperamentumától: az aktívabb és saját viselkedésüket nehezebben kontrolláló gyerekek gyakrabban kerültek konfliktusba és kevésbé konstruktív megoldásokat találtak azok a gyerek-szülő párok, ahol a gyerek aktivitási szintje magas volt és gyakran élt át intenzív negatív érzéseket.

A konfliktusok számát a kötődés minősége sem befolyásolja, jóllehet az összeütközések minőségére hatással van: a biztonságosan kötődő gyerekek és szüleik konstruktívabban oldják meg az érdekellentéteket hordozó helyzeteket. A hatalmukat finomabb eszközökkel, a gyereket segítve, vezetve gyakorló anyák egy korábbi kutatás szerint is együttműködőbb magatartásra tudták rávenni a gyerekeiket - laboratóriumi és otthoni körülmények között is -, mint a hatalmukat erőtelejesebben gyakorlók. (Mindkét esetben a felnőtt irányít, a különbség nem abban van, hogy a hatékonyabb szülő "mindent megenged", hanem hogy a gyereket nem kényszerrel, hanem segítségnyújtással veszi rá az együttműködésre.)

Mi a helyzet a más kulturális normák között élő kétévesekkel? Vajon valóban univerzális emberi dolog-e a "dackorszak" vagy csak a mi kultúránkra jellemző, esetleg már megint a csecsemők és kisgyerekek természetes igényeitől távol álló életforma kellemetlen mellékhatásáról lenne szó?

Korábban az érintőn a nehéz természetű gyerekekről szólva már felmerült, hogy éppen ők azok, akik a leginkább meghálálják a türelmes törődést. Egy nemrég publikált tanulmány eredményei szintén ezt támasztják alá.

A marylandi kutatók követéses vizsgálatukban 84 gyereket figyeltek meg. Első lépésként újszülött korukban megítélték, hogy mennyire ingerlékenyek. Az alapján, ahogy különféle ingerekre (pl. levetkőztetés, csengő hangja) reagáltak, kb. egy harmadukat sorolták a "nagyon ingerlékeny" csoportba, a többieket közepesen ingerlékenynek ítélték. 12 hónapos korukban újra megvizsgálták őket, ezúttal azt figyelték meg, hogyan viselkednek az anyjukkal. A biztonságosan kötődő gyerekek képesek voltak az anyjukhoz fordulni és vigaszt találni nála, amikor rosszul érezték magukat, a bizonytalanul kötődőeknél azonban ez nem működött (a kötődési mintázatok gyakrabban használt csoportosítását lásd itt). 18 és 24 hónapos korukban aztán laboratóriumi körülmények között figyelték meg, hogyan viselkednek ismeretlen környezetben és idegenekkel.

A nehezen kezelhető gyerekekről szóló sorozatban megismerhettük az Eleven Emileket és Szende Szaniszlókat és láttuk, hogy a kutatások szerint a gyerekek különböző temperamentumúnak születnek. Legutóbb arról beszéltünk, hogy miről lehet őket felismerni, miért viselkednek így és mit lehet tenni velük, értük. Most rátérünk arra, hogy mi az, amit semmiképpen nem tehetünk és végül felcsillan a remény, erőfeszítéseink jutalma.

Ebben a sorozatban eddig megismerhettük az Eleven Emilek és Szende Szaniszlók közötti különbséget és láttuk, hogy a kutatások szerint az emberek temperamentuma, vagyis az, hogy jellemzően hogyan reagálnak az ingerekre, veleszületett és a gyerekek egy része bizony nehezen kezelhető. A folytatásban konkrétan ezekről a gyerekekről esik szó, most arról, hogy miről lehet őket felismerni, miért viselkednek így és mit lehet tenni velük, értük.

(kép innen)

Vannak-e születetten jó természetű és nehezen kezelhető gyerekek vagy a szülői szigor hiánya miatt lesz egyik gyerekből Eleven Emil, míg a másik a megfelelő nevelés hatására válik Szelíd Szaniszlóvá?

Valamiért szeretjük azt hinni, hogy mi irányítjuk az életünket, mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, és a gyerekeink is olyanok lesznek, amilyennek neveljük őket. Még inkább igaz ez a mások gyerekére.

(kép innen)

Vegyük pl. Eleven Emil és Szende Szaniszló kiskorúakat*, akik a szüleikkel együtt összetalálkoznak egy vendégségben.