érintő

Ebben a sorozatban eddig megismerhettük az Eleven Emilek és Szende Szaniszlók közötti különbséget és láttuk, hogy a kutatások szerint az emberek temperamentuma, vagyis az, hogy jellemzően hogyan reagálnak az ingerekre, veleszületett és a gyerekek egy része bizony nehezen kezelhető. A folytatásban konkrétan ezekről a gyerekekről esik szó, most arról, hogy miről lehet őket felismerni, miért viselkednek így és mit lehet tenni velük, értük.

Honnan lehet felismerni a nehezen kezelhető gyereket?

Ha felmerül benned ez a kérdés, akkor neked nem ilyen van, és csak az tudja igazán, mennyire nem, akinek ilyen van. Sokszor csak akkor jössz rá, hogy a te gyereked milyen könnyen kezelhető volt, amikor megszületik a következő, aki tényleg nehezen kezelhető. A tapasztalatlan szülő (és először mind azok vagyunk) hajlamos komoly problémának látni a normális viselkedést is, de vannak gyerekek, akikkel valóban sokkal nehezebb boldogulni, mint a többiekkel.

Minden kisbaba sír időnként és olyankor sír valameddig. Vannak azonban olyan kisbabák, akik nagyon sokat sírnak, nagyon hangosan és nagyon sokáig, szinte lehetetlen őket megnyugtatni, inkább csak elfáradnak. Nehezen alszanak el, könnyen felébrednek és olyankor nyűgösek. A szülők számára örökkévalóságnak tűnő napokon és éjjeleken (!) át gyakorlatilag csak sírnak és sírnak. Orvosi értelemben a sírás akkor számít "soknak", ha egy baba legalább 3 órán át sír hetente legalább 3 nap, és ez az állapot legalább 3 hétig fennáll. A hétköznapokban azonban, különösen egy érzékenyen és válaszkészen gondozó szülő számára, ennek a töredéke is elviselhetetlenül sok lehet. A sírás direkt úgy is van kitalálva, hogy ne bírjuk elviselni; így tudja betölteni a funkcióját, hogy a gondozót cselekvésre késztesse.

Az ilyen csecsemők megkapják a "hasfájós" címkét, a szülők pedig a reményt, hogy néhány héten belül javul a helyzet. Az esti sírások tényleg el is múlnak, de a nehezen kezelhető babák temperamentuma nem változik meg néhány hét alatt.
Ha nagyobbak lesznek, akkor is könnyebben és jobban kiborulnak, mint a többiek. Amikor más gyerek lelkesen építi újra a leboruló kockatornyot harmadjára is, ők már az egészet széthajigálták a dühtől, hogy elsőre nem sikerült. És legalább két hétig rá se néznek a kockákra. Számukra elég negyed óra csúszás az ebéddel, hogy fél órán át üvöltve fetrengjenek a földön. És utána nem esznek.

De miért csinálják ezt?

A csecsemők nem akarják manipulálni a szüleiket és nem azért sírnak, hogy felbosszantsák vagy irányítsák a környezetüket. Bármennyire kellemetlen is, a sírás értelmes dolog, valójában az egyetlen értelmes dolog, amit a csecsemő tehet, hiszen jeleznie kell, hogy segítségre van szüksége - és úgy kell jeleznie, hogy a hallgató akarjon változtatni valamit.

Egy olyan környezetben, ahol a források szűkösek és ahol a legéhesebb szájat etetik legjobban, megéri sírós babának lenni. Szomorú alátámasztása volt ennek az a megfigyelés, amely során egy antropológus Kenyában, nagyon nehéz életkörülmények között élő nomád maszáj csecsemők közül kiválasztotta a tíz legnehezebben kezelhetőt és a tíz legkönnyebb természetűt, hogy nyomon kövesse a fejlődésüket. Három hónap múlva a húszból 13 családot talált meg, a babák közül azonban hét meghalt: közülük öt könnyű természetű volt és csak kettő nehezen kezelhető.

A körülmények megváltoztak, de a faj szempontjából érdemes fenntartani ezt a vonást, mert elvileg bármikor ismét lehetnek olyan nehezek a körülmények, hogy az ilyen "igényes" babák biztosítják a faj fennmaradását. Talán épp ezért van az, hogy nem mindenhol bélyegzik őket nehezen kezelhetőnek és tartják csapásnak a viselkedésüket: Puerto Ricóban pl. kifejezetten az ilyen fiúnak örülnek.

Mit lehet tenni?

Akinek nincs ilyen gyereke, azt gondolja, hogy csak meg kellene nevelni, "az enyém egyszer próbálkozott hisztivel", akinek van, annak nem csak a helyzettel kell megküzdenie, hanem sokszor a megvető tekintetekkel és a lenézéssel is, hogy milyen elfuserált szülő ő, aki éppen most is hogy elfuserálja a gyerekét.

Az olyan elvileg egyszerű dolgok, mint hogy gyakran (mindig) szoptatjuk és állandóan testközelben tartjuk őket - amikkel a babák többsége boldogan átúszik a csecsemőkoron - náluk semmi azonnal látható eredményt nem hoznak. Elutasítják a szopást, ambivalensen viszonyulnak a testkontaktushoz, úgy tűnik, semmi sem jó nekik. (Hogy ez valójában mennyire nem így van, a következő részből kiderül.)

Ilyenkor abból lehet erőt meríteni, hogy ha nem is tudom megnyugtatni, azt megmutatom neki, hogy minden bajában mellette vagyok. Ha semmi sem segít rajta, akkor sem adom fel. Lehet, hogy nem találom meg a csodaszert, ami elfújja a baját (lehet, hogy nincs ilyen csodaszer), de legalább nem tetézem a szenvedését azzal, hogy magára hagyom. Csak azért, mert én nem értem, hogy mi a baja vagy nem tudok rajta segíteni, még nem kell azt hinnem, hogy az a baj nem komoly, nem számít. Nem kell ahhoz mindig értenem őt, hogy mindig meleg gondoskodással vegyem körül.

Csecsemőkor után hasznos lehet, ha nem feledkezünk meg arról, hogy ami kívülről hisztinek látszik, az valójában kétségbeesett segítségkérés: a gyereket olyan erejű érzelmek árasztják el, amelyeknek a kezelésére még képtelen. Segíthet neki, ha tudatosítjuk benne, mi történik ("Dühös vagy, mert nem sikerült." "Csalódott vagy, hogy nem kaptad meg.") és segítünk neki kizökkenni a helyzetből a figyelme elterelésével (láthattuk, hogy ez nem mindenkinél egyszerű, ki kell tapasztalni, mi használ jobban: lehet, hogy néha pl. egy kis közös mozgás hatásosabb, mint egy szép könyv felajánlása).

Természetesen, ahogy nő a baba és kisded majd kisgyerek lesz, ugyanúgy lehet és kell arra törekedni, hogy egyre többet bírjon (várakozásból, kudarcból, elutasításból), csak sokkal óvatosabban, mint egy rugalmasabb, a dolgokat nagyobb spektrumban befogadni képes gyerek esetében. Csak azért, hogy "tanulja a rendet", fölösleges stresszelni, épp elég a hétköznapi frusztrációkhoz hozzászoktatni. Egy normál családban, ahol testvérek vannak, házimunka van, dolgozó szülők vannak, eleve nem kevés korlátot kell egy gyereknek megtapasztalni.


A folytatásban: Amit nem lehet tenni és Az erőfeszítések koronája