Az iskola a természet ellen való vétek

A fenti kijelentéssel a legtöbb iskolás valószínűleg egyetértene, és iskolás korunkban a legtöbben mi, okos és fegyelmezett felnőttek is egyetértettünk volna vele - minél többet tapasztaltunk meg az iskolából, jellemzően annál inkább. Mégis úgy gondoljuk, hogy ez bizonyos mértékig így van rendjén, hiszen valami hosszú távon nagyon hasznosért kell vállalni azt a kis átmeneti kellemetlenséget. Talán érdemes egyszer azon is elgondolkozni, hogy mi van, ha nem csak így érezzük, de az iskola, ahogyan mi ismerjük, tényleg a természetünk ellen van - épp annyira, amennyire a csecsemő természete ellen van, hogy egyedül maradjon és tűrje, ha nem kap enni, amikor éhes.

A legtöbben nem hisszük, hogy külön tanítani kellene a gyerekeket kúszni, mászni, járni, beszélni, nem ösztökéljük őket, hogy játsszanak az őket körülvevő tárgyakkal és emberekkel, és maguktól tanulják meg, hogyan hathatnak a környezetükre (legyen szó akár a kisautó tologatásáról, akár a galambok kergetéséről). Mégis azt feltételezzük, hogy a természetes képességük a tanulásra abban a pillanatban megszűnik, amikor először átlépnek az iskola kapuján. Ettől fogva meg kell nekik mondani, hogy mit és hogyan tanuljanak, ettől a pillanattól nem hajtja őket a kíváncsiság, nem ők tudják, hol vannak a határaik, amiket feszegetni kell, és képtelenek maguk eldönteni, hogy elfáradtak-e.

Az evolúciós felfogás szerint az ember rendkívüli tanulékonysága (is) a természetes kiválasztódás eredménye. A gyerek nem véletlenül kíváncsi és játékos, hanem mert ezeknek a vonásoknak az öröklődése nagyobb evolúciós sikerrel járt. Ahhoz, hogy az utódokból sikeres felnőttek váljanak, vadászó-gyűjtögető őseinknek nagyon sok mindent meg kellett tanulniuk: a törzs által vadászott 2-300 faj viselkedését, szokásait, nyomainak olvasását és követését, kiváló minőségű vadászfegyverek és csapdák készítését és mesterfokú használatát. Több száz növényfajról kellett megtanulniuk, hogy ehetőek-e, melyik részük ehető, mikor hozzáférhetőek, hol találhatóak, hogyan kell őket feldolgozni. Meg kellett tanulni, hogyan lehet szállást építeni, tüzet rakni, a ragadozókat távol tartani, az időjárást kiismerni, sebeket és betegségeket kezelni, csecsemőket gondozni, békességben élni egymással, tárgyalni a szomszéd törzsekkel, történeteket mesélni, zenélni, táncolni, a törzs kulturális hagyományait ápolni. Egy vadászó-gyűjtögető közösségben a feladatok csak annyira specializálódnak, hogy inkább a nők gyűjtögetnek és inkább a férfiak vadásznak, így lényegében mindenkinek tudnia kell mindent.

Hogyan tanulnak meg ennyi mindent (olyan szinten, hogy az életüket tehetik rá) iskola nélkül? Sőt, leginkább a felnőttek direkt beavatkozása nélkül?

Először is rengeteg szabad játékkal.

Azt gondolhatnánk, hogy a vadászó-gyűjtögető életmód olyan nehéz életkörülményekkel jár, ahol mindenki látástól vakulásig dolgozik. Valójában azonban épp ellenkezőleg, ők dolgoznak a legkevesebbet a világon, a gyerekeket és az öregeket is vígan eltartják a többiek heti 3-4 nap munkával. A gyerekek (kb. 4 éves kortól legalább kb. 15 éves korig) tehát lényegében egész nap játszanak, mégpedig felnőtt irányítás nélkül. Ha ahhoz van kedvük, egymással játszanak, ha akarják, a felnőtteket figyelik, ha segítséget kérnek valamihez, megkapják, de épp csak annyit, amennyit kértek. A felnőttek úgy vélik, a gyerekek pontosan ezzel a szabadsággal tanulják a legtöbbet és ha megérnek rá, majd ők is ugyanúgy a közösséget fogják szolgálni, mint a szüleik - anélkül, hogy erre bárki kényszerítené vagy akár csak kérné őket.

A legtöbb vadászó-gyűjtögető közösség számára nincs is természetesebb, mint a gyerekek szabadságának tiszteletben tartása - hiszen ez a normális viszonyulás a felnőttek között is. A harcosabb törzsek általában nem kizárólag vadásznak és gyűjtögetnek és vannak köztük, amelyek korábban sok agressziót szenvedtek el a "civilizált" európaiaktól. Az itt tárgyalt "vadászó-gyűjtögető modell" elsőre talán romantikus álomkivetítésnek hat (én is annak láttam), de különböző antropológusok különböző törzsekben végzett megfigyelései erősítik meg, hogy nagy vonalakban tényleg hasonlóan tisztelik egymás jogát a szabadsághoz - és az egyenlőséghez. Ezzel az életmóddal ugyanis együtt jár, hogy ha a törzs túl akar élni, akkor a tagjainak mindenen meg kell osztozniuk. Nincs mindenkinek mindig egyforma szerencséje a vadászattal, bárki szerezhet sérülést vagy lehet beteg, és nincs tartalék. Ha valaki fejébe veszi, hogy többet ér társainál, először nevetségessé teszik. Ha ez sem elég, kiközösítik, ami az egymástól ennyire függő emberek között nagyon komoly és veszélyes dolog. Vagyis nem egy ember dominál a közösség fölött, hanem a közösség szabályozza, húzza vissza a dominanciára törekvő egyént - mindannyiuk érdekében. Egy ilyen közösségben aztán a gyerekek is azt tanulják, hogy az együttműködés és az osztozkodás a világ rendje.

Másodszor is megfigyeléssel és utánzással.

Szabad hozzáférésük van a felnőttek eszközeihez, még a számunkra életveszélyesnek tűnő éles szerszámokhoz, késekhez is (mérgezett nyilakhoz azért nem), sőt, ha valami méreténél fogva túl nagy a kezükbe, készítenek nekik kisebbet, de a "játék kés" is ugyanolyan éles, mint az "igazi". Mivel a felnőttek számára is világos, hogy a gyerekek úgy tanulnak, ha látják és kipróbálják a dolgokat, nem zárják ki őket a felnőttek tevékenységeiből. Elfogadják, hogy gyerekekkel együtt lassabban mennek a dolgok és tudják, hogy néhány év múlva ez már nem így lesz. Az egyik antropológus megfigyelt egy nyílhegyet kalapáló apát, akin közel egy órán át lógott négy év körüli fia és hasonló korú unokája. A kicsiket nem zavarta el, nem veszekedett velük, csak várt egy kicsit, amikor az ujjukat a kalapács útjába dugták. A gyerekek addig vettek részt a kalapácsolásban, míg meg nem unták.

Ha pedig egy gyerek azt kéri, hogy mutassanak meg vagy mondjanak el neki valamit, a tudást ugyanúgy megosztják vele is, mint mindenüket mindenki mással. A tudás átadásában az elmesélt történetek is fontos szerepet játszanak: Ezeket nem szabják a gyerekekre, viszont nekik is elmesélik.

Na és mit érünk mindezzel az információval, azon túl, hogy konstatáljuk: nem csoda, hogy a gyerekek nem szeretik az iskolát, ha ott éppen abban akadályozzák őket, amit a világon a legjobban szeretnek csinálni: a saját maguk irányította tanulásban - hiszen az evolúció arra készítette fel őket, hogy akkor lesznek sikeresek, ha követik kíváncsiságukat, megtapasztalják és feszegetik a saját határaikat, ha az idősebbek társaságát keresik, őket figyelik meg és utánozzák, ha mindenhez hozzányúlnak és mindent kipróbálnak, de főleg a kicsit veszélyes dolgokat. Most pedig arra kényszerítik őket, hogy úgy viselkedjenek, amire minden porcikájuk azt mondja: egy egészséges ember nem tesz ilyet, így nem lesz belőled sikeres vadász! A mi társadalmunk olyan fundamentálisan különbözik egy vadászó-gyűjtögető közösségtől, hogy ezeket az elemeket képtelenség adaptálni. Mit ér pl. az én gyerekem azzal, ha megfigyelheti, hogy ülök a gép előtt és nyomkodom a billentyűket? Abból, amit közben valójában dolgozom, a világon semmi nem látszik.

Az a meglepő igazság, hogy léteznek olyan nyugati iskolák, amelyekben a gyerekek (évtizedek óta) szabad játékkal, megfigyeléssel és utánzással tanulnak - és készülnek fel sikeresen a modern életre. Bármilyen hihetetlen is, "maguktól" tanulnak meg olvasni, írni is, "maguktól" tanulják meg a matematikát és a többi ismeretet is úgy sajátítják el, hogy szabadon együtt játszhatnak az idősebbekkel és használhatják a tanuláshoz szükséges eszközöket.

Nekünk, akik hasonló iskola alakulását még a messze távolban sem látjuk (sőt), a gyerekünk viszont már itt van, talán annyi választásunk marad, hogy egy kicsit még jobban bízunk benne, egy kicsit még jobban tiszteljük a szabadságát és egy kicsit még kevésbé zárjuk ki az életünkből.