érintő

Matematikai tudásra szükségünk van a hétköznapi élethez - persze a matematika nem a kockás füzettel kezdődik és nem is ott ér véget. A Down-szindrómások matematikatanulását G. Bird és S. Buckley "Number skills for individuals with Down syndrome" című munkája alapján tekintem át; ők matematika alatt a számlálást, műveletek végzését, a formák, méretek, mennyiségek (hossz, magasság, súly, térfogat) valamint a pénz és az időegységek ismeretét és használatát értik. Míg a magasabb szintű geometriai és algebrai ismeretek nélkül képesek vagyunk önálló életet élni, az alapszintű matematikai tudás nélkül mások segítségére vagyunk utalva. Ebben a sorozatban arról lesz szó, hogyan tanulják és hogyan tanulhatják a matematikát a Down-szindrómások. A korábbi, olvasásról szóló sorozathoz hasonlóan végül gyakorlati ötleteket is kapunk majd a tanításhoz.

Én nem vagyok nagy sportrajongó, de megértem mások lelkesedését. Izgalmas dolog az emberi teljesítőképesség határait feszegetni és bámulatra méltó hosszas gyakorlással, fegyelemmel, koncentrációval és a testi erő, ügyesség fejlesztésével egy olyan teljesítményt elérni, amiben a szabályok betartása mellett győzhetjük le korábbi önmagunkat. Aki társakkal versenyez, annak a többiek inkább csak segítenek, hogy saját teljesítményét fokozza, a sportoló igazi célja nem az, hogy önmagához képest gyenge teljesítménnyel hagyja maga mögött a mezőnyt, hanem hogy többet tudjon még korábbi önmagánál is.

A küzdelmet nézni is is izgalmas és a nagy világversenyek még olyanokat is lázba hoznak, akik egyébként nem érdeklődnek a sportközvetítések iránt. Amikor az olimpiák zajlanak, nincs címlap a legfrissebb eredmények nélkül és a tévében egész nap több csatornán közvetítenek. A csapataink, sportolóink eredménye a mi eredményünk. Nyerünk, veszítünk, érmet szerzünk. Mi, akik az eseményektől több ezer kilométerre ülünk otthon a fotelben. Csak azért, mert a sportolók történetesen ugyanabban az országban születtek, mint mi. Ilyenkor ez elég ahhoz, hogy egyek legyünk.

De van egy kivétel.

Kedves olvasók (ti, akik valószínűleg az átlagnál nagyobb érdeklődéssel figyelitek azoknak az embereknek az életét is, akiket a "fogyatékos" feliratú transzparens mögé szokás bedugni), vajon még közületek is hányan tudják, hogy jelenleg olimpia zajlik Athénban? Hogy az eddigi négy versenynapon mi, magyarok 28 arany-, 18 ezüst- és 17 bronzérmet szereztünk? Ugyan honnan tudhatnátok? A hírekből biztosan nem, mert oda ez nem kerül be.

Nem mintha az ő erőfeszítésük nem lenne bámulatra méltó. Nem mintha az ő küzdelmük nem lenne izgalmas. De ők nem mi, velük nem vagyunk egyek. Egy országban születtek velünk, de másnak. És ez felülírja a nemzeti összetartozást, a sport szeretetét, az emberi teljesítmény és a korlátaink meghaladásának csodálatát. Értük nem izgulunk, nekik nem gratulálunk. Tetszettek volna épnek születni!

Én mégis bízom abban, hogy ez múlt idő, hogy ez talán utoljára történt így. Mert még nekünk is van esélyünk fejlődni és mi is meghaladhatjuk korábbi önmagunkat.

Hajrá magyarok!

kép innen

Premier: ma 21:20-kor az HBO-n!

Világunk sokszínű mozaikjában csillogó kövecskék a gyerekeink. Akkor is, ha a fejlődésük nem tér el az átlagostól, és akkor is, ha igen. Ebben a sorozatban egy-egy olyan kövecskét mutatnak be a szüleik, aki valamiben más, mint a többiek - de talán még több dologban hasonlít rájuk. Egyben biztosan nincs különbség: ő is a szülei szeme fénye és büszkesége.

Samu (4 hónapos)

Az igazság remek dolog, pl. előbb-utóbb mindig kiderül és a sánta kutya kereket oldhat. Azt ugyan nem tudjuk, hogy létezik-e és ha igen, akkor mi az (én is össze-vissza használom itt mindenféle értelemben), de az igazság jó. Egyébként is, józan emberek vagyunk, reálisan nézzük a dogokat, azt látjuk, ami van. Már ha nem vagyunk teljesen egészségesek, mondjuk depressziósak vagyunk. (Hogy a depressziósak attól betegek, hogy reálisan látnak vagy attól látnak reálisan, mert betegek, azt nem tudjuk.)

Mindenesetre az emberek többsége akármit mond a szájával, ugyanakkor a viselkedésével és a gondolkodásmódjával nagyon határozottan amellett teszi le a voksát*, hogy köszöni, nem kéri az igazságot. Mintegy 80%-unk gondolja azt, hogy "jobb" egy átlagos társánál. Matematikailag max. az emberek fele lehet jobb az átlagnál, de gyakorlatilag mégis majdnem mindnyájan azt hisszük, hogy jobbak/okosabbak/kreatívabbak satöbbibbek vagyunk, mint mások. Mi, jobbemberek az életünket is nagyobb hatásfokkal tudjuk kézben tartani, mint a többiek, és kevesebb esélyünk van arra, hogy bajunk essen, mint nekik.

És a jelek szerint ez így is van jól (ha nem visszük túlzásba): az optimizmus nem azért jó, mert reális látásmódot ad, hanem mert előre visz és önbeteljesítő jóslatként működik. Akik hisznek a sikerükben, azok sikeresebbek is lesznek.

De mi a helyzet akkor, ha olyasmi történik velünk, ami csak mással történhet meg? Pl. ha születik egy eltérő fejlődésű gyerekünk? Közös illúzióink között szerepel az is, hogy a mi gyerekeink sikeresebbek lesznek, mint mások gyerekei. Ha nyilvánvalóan ott van a szemünk előtt a bizonyíték, hogy megeshet velünk a "baj", kell-e akkor nekünk az igazság?

Amikor a Down-szindrómás kislányom megszületett, nem kaptunk diagnózist, mert azt csak a genetikai vizsgálat adhat, így az első két hónapban csak a "gyanú" mondatott ki. Értettem, hogy miért van így, de idegesített. Látom, hogy DS, látom, hogy ti is látjátok, ne szórakozzunk már egymással, van elég kérdőjel enélkül is.

Még nem volt meg a genetikai eredmény, amikor az egyik vizsgálat közben kiderült, hogy az orvos közeli rokonunkat ismeri, tiszteli. Ettől a pillanattól nagyon kedvessé változott és kedvessége betetőzéseként azzal búcsúzott, hogy bizakodjunk, hátha nem is DS a gyerek. Azon túl, hogy milyen üzenet ez egy újszülött DS baba szüleinek (reménykedjetek, hátha nem történt meg a tragédia, lehet, hogy még mindig közénk, normális emberek közé tartoztok), teljesen nyilvánvaló volt, hogy ő is látja, amit én, hogy ez a gyerek bizony DS. És hányingerem volt a hazugságtól.

Egy másik vizsgálaton viszont arról próbáltak meggyőzni, hogy hiába tűnik most még a baba a viselkedésében inkább hasonlónak a testvéreihez, mint különbözőnek tőlük (már ez is meglepte őket, ekkor már nagyon másnak kellett volna látnom, holott néhány területen éppenséggel előrébb járt) idővel mindenben le fog maradni. Lemarad mozgásában, beszédében, értelmi fejlődésében, mindenben, anyuka, majd meglátja. Épp csak egy tockost nem kaptam, hogy ne tessék már örülni annak a babának anyuka, hát egy időzített bomba, nem látja!? És úgy éreztem, ez az igazság nem visz előre, nem kell.

Sokkal jobb irányba húzták a valóságot az olyan jóslatok, hogy majd meglátod, milyen ügyes lesz, büszke leszel te még erre a kislányra. Illúzió? Igazság? Ki tudta még ezt akkor? De azt tudtam, hogy annyit kell tőle várnom, olyan pozitív dolgokra kell számítanom, amennyit, amilyet csak bírok anélkül, hogy újra meg újra belehalnék, ha esetleg mégis kevésbé sikerülnek napfényesre a dolgok. Nem azért, mert milyen anya az, akinek csak ennyit tud a gyereke, hanem mert neki a legapróbb energiahullámra is szüksége van, amibe bele tud kapszkodni. Abba nem tud kapaszkodni, ha várom, hogy mikor marad már le. Abba igen, ha hiszek benne, hogy ügyes. Érdekel, hogy mi a kőkemény, meztelen igazság? Nem, mert én is bele akarok szólni, hogy mi legyen az. A jövő nincs eldöntve azzal, hogy DS. Az igazság nem lesz, hanem van: éppen most csináljuk.

A traumákból is azok tudnak legjobban felépülni, akik valamit meg tudnak tartani az illúziókból, akik úgy tudják átrajzolni a térképet, hogy a labirintusból mégis csak legyen valami kivezető út, akkor is, ha a közepére ráborult a tinta. Lehet, hogy átmenetileg néha még olyan utakon is el kell indulnunk, amelyekről a szívünk mélyén tudjuk, hogy zsákutcák, de ha teljesen igazat mondanánk magunknak, annyira összetörnénk a tehetetlenségtől, hogy nem is bírnánk továbbmenni. De a térkép nincs előre megrajzolva, míg a zsákutcáinkat járjuk, addig is változik benne minden, legfőképpen mi magunk. Lehet, hogy azokra az utakra, amiket korábban láttunk magunk előtt, tényleg ráborult a tinta, de új utakat láthatunk meg ott is, ahol korábban látszólag semmi sem volt.

És még az is lehet, hogy nem a kijutás a lényeg, hanem maga a labirintus.

képek innen és innen

* A pozitív kognitív illúziókkal kapcsolatos kutatások egy összefoglalóját adja ennek a dolgozatnak az elméleti bevezetője.

Olvasói beküldés! További mustrákat a tarkabab kukac freemail pont hu - ra küldhettek. Köszönöm!

Elhelyezkedés: A Kosztolányi térhez közel a Bartók Béla útból nyíló Benedikt Ottó utca és a Hamzsabégi út sarkán.
Megközelíthetőség: BKV: Kosztolányi téren megálló buszok, villamosok. Parkolás hétközben fizetős.
Csap: van
WC: nem rémlik (fa van)
Zárható?: Igen, és a szülők zárják is.

Viczián Zsófia kb. két hete írt egy cikket a komment.hu-ra arról, hogy a mai magyar gyerekkönyvekben mennyire nincsenek jelen még az olyan népes kisebbségek sem, mint a romák. Külföldi ellenpéldaként a Böngésző sorozatot említi, amelyben a sokszínűség a különböző rasszoktól a fogyatékosokon át a homoszexuálisokig terjed. Ilyenünk tényleg nincs, őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy egyhamar legyen. Nálunk minden gyerek fehér, mindenki egészséges és ép, bajai múlandók, pihenéssel és meleg kölessel gyógyíthatók. Nem láttam még olyan magyar mesekönyvet, amiben pl. Down-szindrómás gyerek szerepelt volna. Annak a vitának pedig, hogy az integrációnak a való életben vagy a könyvekben/képernyőn kell megvalósulnia, szerintem nincs értelme. Nem vagy, hanem és.

A megértési vagy más nehézséggel élő gyerekekre néha úgy tekintünk, mint akik a segítségnyújtásban szükségszerűen csak a fogadó oldalon állhatnak. Kétségtelenül segítségre van szükségük, de nem mindegy, hogy miben és mennyi segítségre. Könnyen lehet, hogy vannak olyan területek, ahol csak a lehetőségre várnak, hogy ők segíthessenek valakinek.

Bemegyünk a tanterembe és leülünk a nézőtérnek elrendezett székekre. A falakon lufik, szerpentinek, a sarokban egy asztalon finomságok, sokan ünneplőben. Szemben velünk félkörben ülnek a gyerekek, óvodás korútól iskolásig. Van, aki a szüleire mosolyog, van, aki a plafont nézi, van, aki csak ül és láthatóan nem csinál semmit. Külsőre egy dolog köti őket össze: mindannyian másképp élik, másképp értik a világot: megértési nehézséggel élnek, értelmi fogyatékosok. (Csak egy pillanatra gondolkozzunk el, mit látunk magunk előtt, ha azt halljuk, egy gyerek a plafont nézi vagy csak ül és miben változik ez, ha egy értelmi fogyatékos gyereket képzelünk a helyzetbe.) Szerepüket tekintve most ők a fellépők a tanév végi koncerten.

Elkezdődik a műsor, a gyerekek és a két pedagógus tapsolva, mondókázva bevonulnak a terembe. Elsőként egy kicsi fiú ül az asztalhoz, színes fémrudakat tesznek elé, kezébe ütőt fog. A pedagógus felmutatja a színes pöttyöket, a kisfiú az adott színű rúdra üt. A hangokból összeáll a zene, a kisfiú végigjátssza a dalt és az arcán őszinte, boldog meglepetés, hogy ez a sok ember mind neki tapsol. Még jó, hogy a vízálló szempillafestéket kentem föl. Jönnek a többiek is sorra, több-kevesebb rudat kapnak, pöttyöket mutatnak nekik vagy színes kottát olvasnak; vannak, akik együtt muzsikálnak, van, aki kíséretet játszik és közben a pedagógussal együtt énekel. Egy kisfiú egy pánsíp-szerű hangszeren játszik, egy kislány szintetizátoron, a billentyűkön színes pöttyök.

Ez az Ulwila / színeskotta módszer. Különböző fokú megértési nehézséggel élők, de akár zene iránt érdeklődő ép kisgyerekek oktatására is alkalmas (a hagyományos kottára való áttérés lépései is ki vannak dolgozva), sőt, bárki zenélhet a segítségével, aki a kottaolvasást nem tudja vagy nem akarja megtanulni. Fejleszti a finommotorikát, a figyelmi teljesítményt, még az olvasási és számolási készségeket és általában véve az iskolai teljesítményt is. Segít az érzelmi élet kiegyensúlyozásában is. Egy felnőtt Down-szindrómás édesanyja pedig elmondja, hogy ami gyermekkorban a fejlesztés eszköze volt, az felnőtt lányánál a művészi önkifejezés eszköze lett. Magyarországon több színeskotta-zenekar is működik. Budapesten a Parafónia Egyesület működtet egy sikeres együttest, amelynek a napokban jelent meg a harmadik CD-je.

Meleg van, sokan vagyunk, kistestvérek követelik a figyelmet, minden az ellen dolgozik, hogy a fellépők a feladatukra koncentráljanak. De ahogy a hangszert a kezükbe fogják és meglátják a kottát, ezek a gyerekek egy varázsvilágba kerülnek. Többé nem fogyatékosok, hanem muzsikáló gyerekek, akik maguk is varázslatra képesek: figyelmüket összpontosítva, fegyelmezetten dolgozva létrehozzák ezt a csodás dolgot. A zenét, ami mindenkié.

Időnként végignézek a listán: kell nekem ennyi blogot követni, olvasni? Aztán válasz helyett felveszek mégegyet a listára. Mert ezt nem lehet kihagyni.

A Varázslatos Gladiátorok egy HBO produkció, amelyben bemutatják a Baltazár színházat: a színházat, ahol úgy lehetnek főszereplők a "fogyatékos" színészek, hogy a fogyaték nem lesz főszereplő. A hónap elején indítottak egy blogot, az első bejegyzésüket máris muszáj volt bemutatni itt is. Vannak itt Baltazáros videók (csajos, pasis), posztok a színház tagjairól vagy a filmről, de vannak tágabban az (értelmi) fogyatékosokat érintő, róluk, nekik és családjaiknak szóló információk is.

A hozzám hasonlóan krónikus időhiányban szenvedő szülők és érdeklődők számára tehát rossz hírem van: megint fel kell venni egy blogot a readerbe!

Anyamadár folytatja sorozatát autista kisfiáról: Legutóbbi történeteiben a félelmekről ír. Az érthetetlen, megmagyarázhatatlan, kezelhetetlen, a félelmetesen valóságos félelmekről. Meg arról, hogy milyenek voltak az első élmények az intézményi közöségekkel, óvodákkal, a megértő és az érthetetlen óvónőkkel. Olvasom, és azt gondolom, bárcsak minél többen megismernék, megértenék ezeket az érzéseket, gondolatokat - és bárcsak minél kevesebben tapasztalnák meg őket.

Bónuszként egy kiállításajánlót is kapunk egy autisták és kortárs művészek alkotásait és autisták vallomásait bemutató tárlatról.

A bölcsőhalál (Sudden infant death syndrome, SIDS) az egy év alatti csecsemők (többségében 2-4 hónapos közötti, de 90%-ban 6 hónapos kor alatti) váratlan és megmagyarázhatatlan okból bekövetkező halálát jelenti. Nincsenek tünetek, nincsen halálok. A bölcsőhalálnak még sem ismert minden oka, de már sok mindent tudunk arról, hogy melyek azok a tényezôk, amelyek növelik a kockázatát. A szakemberek azt valószínűsítik, hogy ezek a tényezők nem önmagukban, hanem egymással szerencsétlen kombinációkat alkotva vezetnek a tragédiához. Ilyen rizikófaktor lehet, ha a baba hason alszik, ha környezetében dohányoznak, ha túl puha a matraca, ha tizenéves az anya stb. A Pediatrics folyóirat 2011. júniusi számában publikált, 288 tanulmány figyelembevételével készült metaanalízis szerint kockázatnövelô tényező a tápszeres táplálás is.

ahol van működő integráció, a Down-szindrómások természetesen tanulhatnak együtt a többiekkel, szakmát tanulhatnak és dolgozhatnak, nos, egy olyan országban történt meg, hogy egy 12 éves DS kislány nem ülhetett egyedül repülőre - mert látszik rajta, hogy downos.

Olvassuk el, mi történt, háborodjunk fel, kérdezzük meg, hogy ezt mégis hogy - és aztán menjünk el az Ikeába és tegyük fel ugyanezeket a kérdéseket a játszóházban, ahol pontosan ez a helyzet: ha két egyforma korú, egyformán önálló, egyformán viselkedő gyerek közül az egyik vonásain látható, hogy Down-szindrómás, nem maradhat ott játszani a többi gyerekkel, csak szülői felügyelettel (a szülő nyilván nem vásárolni megy az áruházba...)

Ki tudja, melyik pillanatban változnak ezek a szelídnek látszó gyerekek fékezhetetlenül dühöngő őrültté, kapják elő tömpe ujjaikkal a zsebükből a golyószórót és támadnak a normális emberekre?

Sok minden szóba jön, amikor a Down-szindrómásokról és a nehézségekről van szó. Jaj, az egészség, a sok energia, az anyagi teher, a mileszhamimárnem. Ez a minivideó viszont gyomorszájon találja a korlátoltságunkat:

(itt találtam)

Az RTL klub Reggelijében ma (14:32 perctől) arról beszélgettek, hogy milyen fölösleges és mennyire nem informatív az AFP vizsgálat. A beszélgetés - és a helyzet - attól volt érdekes, hogy egy nőgyógyász dokin kívül meghívtak egy anyát is, akinek Down-szindrómás babája van.

Az egyik érdekesség, hogy az "anyuka" mellesleg szintén szülész-nőgyógyász, de a nőgyógyászi dolgokról mégis mást kellett megkérdezni. Egy nem érintettet? Egy férfit? Vajon?

A másik, hogy párszor olyan érzésem volt, hogy most azért szívják vissza a már-már kitoluló betegség-tragédia-szörnyűség vonalat, mert ott ül ez az anyuka, aki csak annyihoz kapott szót, hogy mosolyogva elmonjda: az ő gyereke downos, de hát egyik gyerek sem születik garancialevéllel.

A harmadik, hogy hogyan lehet hat percet elfecsegni, majd fél percben többet mondani, mint az egész reggeli műsor. És hogy vajon miért nem ezt az embert hallgattuk az előző hat percben is?

A Buckley/Oelwein-féle olvasástanulás egyik pillére, hogy a tananyag, a tempó és a módszerek teljesen személyreszabottak. Az alábbiakban arra látunk egy példát, hogyan lehet az alapelveket a gyerek képességeire, személyiségére, édeklődésére igazítani. Természetesen ez nem abban az értelemben példa, hogy így kell csinálni, sőt, egészen biztos, hogy egy másik gyerekkel nem lehet (vagy nem kell) mindent ugyanígy csinálni. Ez nem a példa, hanem csak egy példa, amelynek ürügyén néhány gyakorló játék ötletét is felsorolom (többégében Oelwein és Buckley ötleteiből válogatva).

Elhelyezkedés: Az Alkotás - Csörsz - Sirály - Jagelló utcák által határolt Gesztenyéskertben (a MOM park mellett)
Megközelíthetőség: 61-es villamossal a Csörsz u.-ig, parkolni is jól lehet
Csap: van
WC: nincs (a Gesztenyéskertben most állítottak fel mobilvécéket, de nem tudom, hogy ezek állandóan ott vannak-e)
Zárható?: Igen, de figyelni kell, mert sokan nem zárják

A Salva Vita Alapítvány 1993-ban jött létre abból a célból, hogy hozzájáruljon az értelmi sérült emberek társadalmi esélyegyenlőségének megvalósulásához és egy sokszínű, befogadó társadalom felépítéséhez. 1996 óta értelmi sérültek munkába állását segítik, hogy saját egzisztenciát építhessenek fel maguknak, képességnek megfelelő munkát találjanak és önálló életet élhessenek. A munkába állás nehézségeinek legyőzésében nem csak az ügyfeleiket segítik, hanem a munkáltatókat is.

A "kreatív sok kicsi" nyereményjáték most őket támogatja.

Az akció keretében húsz kreatív alkotó, iparművész tett tárgy- vagy programjellegű felajánlásokat. A támogatást nyújtók minden 1000 Ft-nyi támogatás után 1 db virtuális sorsjegyet kérhetnek a húsz izgalmas lehetőség közül az általuk választott(ak)ra, amelyeket az akció végén kisorsolnak.

A befolyt összeget  tárgyadományokra fordítják: az alapítvány elsősorban az értelmi sérült támogatottjaik felméréséhez szükséges szakanyagokat, autista ügyfeleik munkába állását segítő vizuális kártyák készítéséhez szükséges eszközöket kért. Ezen túlmenően már három Dolgozók Klubját működtetnek a már munkába állt és még munkakereső ügyfeleik számára, ahol tapasztalatokat cserélhetnek, beszélgethetnek, programokat szervezhetnek, megoszthatják egymással élményeiket - ide bútorokra lenne szükség.

Az akció szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy országunk befogadóbbá váljék, és legyen természetes az, hogy az értelmi sérültek is hozzáadnak egy szép színt a társadalom palettájához. Aki játszani szeretne egy jobb világért - és a szuper nyereményekért! -, itt tudhatja meg leggyorsabban, hogy mit kell tennie. A játék jún. 10. éjfélig tart!

A várakozó bejegyzésanyagok elé most jól idebrékingelek, mert állatkertben voltunk. Már a múlt hónapban is akartam szólni,

 

Most viszont megnyílt a lepkekert és ez nem csak annyit jelent, hogy

Pedig azt is megkérdezhetnénk, hogy hova repülnek a lepkék. Alapból nyilván virágról virágra, de uzsonnaidőben

 

Persze tudom, túl szép, hogy igaz legyen. Igen. Van a lepkék múltjában egy sötét folt, amelyről egyikük sem beszél.

Az állatkert honlapján egyébként mindig meg lehet nézni, melyik családban van éppen szaporulat. Többek között most éppen

 

ami azért is jópofa, mert a prérikutya alapból úgy néz ki, mintha valamelyik rendes állatnak a kölyke lenne.

Az első tőkésréce fiókák viszont már ilyen nagyra nőttek:

A páva is nagyon barátságos volt, csak sajnos - a kép tanúsága szerint - kissé életlen.

Nyitva tartás (érdemes korán menni), jegyárak (fogyatékkal élőknek és kísérőiknek 350 Ft-os jelképes jegy).

A szöveg szerint "az igazán nagy váltás az egy és a két gyerek közt van", de a videóból kiderül, hogy inkább a nulla és az egy gyerek között...

Harry Beckwith, a marketingpszchológia elismert szakértője, akinek öt nagysikerű könyvéből három már magyarul is megjelent, blogjában összegyűjtött négy olyan történetet (hű, de sok számnév van ebben a mondatban!), amelyek mind megtörténtek a valóságban és amelyek mind az elvárások erejét demonstrálják.

A megértési nehézséggel élő gyerekek és az olvasástanítás kapcsolatáról beszélve szót ejtettünk arról, hogy miért jó, ha minél korábban olvasni tanulnak, hogy hogyan teremthetünk számukra az olvasásra rávezető környezetet és hogy milyen megfontolások szólnak a mellett, hogy szóképtanulással kezdjünk. Most ennek a szóképtanulásnak az első, gyakorlati lépéseiről lesz szó.

Az olvasástanításnak ezt a speciális válfaját az határozza meg, hogy

• a gyereket motiválni kell és érdeklődését fenn kell tartani, ezért mindig olyan dolgot kell neki tanítani, amit értelmesnek talál és ami érdekli, vagyis a tananyagnak, a feladatok jellegének és a haladás ütemének is teljesen személyre szabottnak kell lennie

• a tanulási folyamatot apró lépésekre kell bontanunk, hogy hibázás nélkül, sikerélményeken keresztül tudjuk a gyereket átvezetni rajta

• nagyon sok gyakorlásra lehet szükség és nem biztos, hogy a gyerek érdeklődését minden feladat egyformán fel tudja kelteni, ezért jó, ha sokféle játékkal készülünk

A kötődés kifejezést gyakran használjuk "ragaszkodás" értelemben, és mint az összes szavunkat, hol így, hol úgy értjük - és mindenkinek mást jelent. Panaszkodik egy anyuka, hogy egy éves gyereke túlzottan kötődik hozzá, mert sír, ha egyedül hagyja. Egy másik azt mondja, hogy nincs semmi baj a kötődéssel, mert a gyerek nagyon anyás, le se tudja magáról vakarni. Figyelmeztet az orvos, hogy ha másfél éves kor után is szoptatnak egy gyereket, túl szorosan fog kötődni.

Trükkös dolog ez a kötődés.

Az értelmi lemaradás egyik leggyakoribb ismert oka a magzati alkohol-szindróma és a Down-szindróma (DS) mellett a fragilis X szindróma (FXS). A különböző fokú értelmi lemaradás mellett a szindrómával kommunikációs zavarok (hadar, inkább érti, mint aktívan használja a nyelvet) és viselkedéses zavarok (figyelemzavar, impulzivitás, szorongás, szociális elszigetelődés, fokozott izgalmi állapot) járhatnak együtt. Egy ötödük autista és az autisták 5%-a FXS. Gyakoriak az autisztikus tünetek, pl. hangokra, fura tapintású anyagokra való érzékenység, "repkedés"; jellemezhetik kényszercselekvések, ragaszkodhatnak a dolgok megszokott helyéhez, az események megszokott sorrendjéhez. Az FXS jelei fizikálisan is észlelhetőek, de inkább csak a fiúknál, és a felnőtté válás során válnak még inkább láthatóvá (elálló fülek, hosszú, keskeny arc, magas homlok, gótikus szájpad, kötőszöveti lazaság, macroorchidismus /pubertás után megnövekedett herék/ stb.). Az FXS genetikai teszttel állapítható meg és a vizsgálatot minden olyan esetben javasolják, amikor az értelmi lemaradás oka ismeretlen.

Neil Pasricha 1000 apró csodája valóságos mozgalmat indított el (az érintôn lásd itt és itt) - ami maga is egy csoda - és egyre többen figyelnek oda életükben azokra a pillanatokra, amik miatt érdemes élni. Soha rosszabb divat ne jöjjön!

Gyereknapra én is összeszedtem egy csokrot a gyerekes csodákból: