érintő

Van a gyerekeknek egy különleges csoportja, akik születésükkel rendszerint nem csak örömöt hoznak a család életébe, hanem kérdéseket, sőt esetleg félelmet és kétségbeesést is. Ők azok, akik valamilyen sérüléssel, genetikai rendellenességgel, betegséggel jönnek a világra. Szüleik gyakran csak később kezdenek igazán örülni a jelenlétüknek, amikor rájönnek, hogy korábbi ismereteik mennyire hiányosak, meggyőződéseik mennyire tévesek voltak az ilyen gyerekekkel kapcsolatban. A hiányos ismereteknek sokszor az is az oka, hogy ezekről a dolgokról nem szeretünk sem beszélni, sem hallani, mintha a világnak ez a része nem is létezne. Pedig ezek az emberek itt vannak, és ha nem veszünk róluk tudomást, mindannyian veszítünk: nem csak az ő életüket nehezítjük, hanem saját világunkat is szegényebbé tesszük.

Régebben azt gondoltam, hogy az iskola és az iskolás szemlélet veszi el a gyerekek kedvét a rajzolástól és az alkotástól, hiszen kis korunkban majdnem mindnyájan örömünket leljük az ilyesmiben, ami aztán elillan, amikor megszabják, hogy mit és hogyan kell ábrázolni és "értékelni" kezdik a munkánkat, de az elnevezés csalóka: nem az értékét látják, hanem egy számjegyet sütnek rá, ami megmondja, hogy mennyire hasonlít ahhoz, amit mások elképzeltek.

képes használati utasítás a csecsemő biztonságos működtetéséhez.

A jelek szerint a közelben valahol egy kiszabadított királylánynak kell lennie...

(Schmiedt Balázs honlapja-› szüleim gondolatai -› Apa gondolatai)

"Az 1970 és 2002 közötti 32 évben magzati korban 668 Down-kóros esetet szűrtek ki, a többségüknél a szülők az abortusz mellett döntöttek,

és csak 15 baba megszületését vállalták, tudva, hogy beteg."
(weborvos
Népszabadság Online)

Legtöbben azt gondoljuk, hogy el tudjuk képzelni, milyen egy sérült gyerek a családban, milyen borzasztó lenne, ha pl. Downos gyerekünk születne. A testvéreire nem maradna elég idő, a házasságunk tönkremenne, karrierünk nem is lehetne, folyamatos küzdelemben, kudarcban, lemondásban és szégyenben élnénk. Hallani néha, hogy az ilyen gyerekek sokkal több szeretet tudnak adni, de mi van, ha ezzel csak a szerencsétlenül járt szülők próbálják vigasztalgatni magukat és egymást? Különben is, mi örömöt adhat egy "ilyen" gyerek csimpaszkodása?

A szocializmusban még tudták a gyerekek, hol a közös ellenség.

(De tényleg, mivel piszkolhatta össze a trágyadombot?)

Forrás: Huszár Tiborné (szerk). 1974. Nyitnikék 2. Kisiskolások könyve. Kossuth nyomda, Budapest

Egy mesében a mocsárba esett zsugorit nem tudják kimenteni, mert mindenki azt mondja neki: "Add a kezed!" és ő nem ad csak úgy. Naszreddin Hodzsa arra jár és azt mondja neki: "Tessék, itt a kezem, fogd meg!" - és megmenti az életét.

amikor nem törődöm azzal, hogyan kellene lenniük a dolgoknak, tökéletes boldogsággal tölt el az, ahogyan vannak.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis delfin, aki úgy döntött, hogy emberek közé születik. Az anyukája és az apukája, akiket kiválasztott, nagyon boldogok voltak. Először csodálkoztak, hogy delfinkéjük születik, de annyira szerették, hogy a csodálkozást gyorsan elfelejtették.