"A felnőttek jobban tennék, ha ahelyett, hogy rajzolni tanítják a gyerekeket, inkább tanulnának tőlük. Amiért a nagy művészek izzadnak, azt a gyerekek természetesen, maguktól létrehozzák."

Pablo Picasso

 

Régebben azt gondoltam, hogy az iskola és az iskolás szemlélet veszi el a gyerekek kedvét a rajzolástól és az alkotástól, hiszen kis korunkban majdnem mindnyájan örömünket leljük az ilyesmiben, ami aztán elillan, amikor megszabják, hogy mit és hogyan kell ábrázolni és "értékelni" kezdik a munkánkat, de az elnevezés csalóka: nem az értékét látják, hanem egy számjegyet sütnek rá, ami megmondja, hogy mennyire hasonlít ahhoz, amit mások elképzeltek. Egyes rajzok jók lesznek, mások rosszak, valaki ügyes lesz, valaki ügyetlen (az a legügyesebb, aki a legjobban tudja utánozni, ahogy mások rajzolnak). Pedig a többség még lelkesen rajzolta a krix-kraxokat, spirálokat, sokan még a napocskákat, embereket, autókat is. A probléma pedig nem az, hogy nem lesz mindenkiből festő vagy szobrász, hanem hogy az alkotás örömének elvesztésével és a kreativitás feladásával a gyerekek (későbbi felnőttek) egy hatékony öngyógyító, önregeneráló eszköztől esnek el, miközben sérül az önmagukba vetett hitük és az alkotókészségük, originalitásuk fejlődése is, amelyet az élet más területein is használhatnának.

Még mindig úgy hiszem, hogy ez a (szerintem sajnálatos) folyamat így zajlik, de Susan Striker ráirányította a figyelmemet, hogy sokkal korábban elkezdődhet, mint az iskolai rajzórák. A (többnyire lelkes és jó szándékú) szülői, gondozói hozzáállás gyakorlatilag az első pillanattól azt közvetítheti a gyerek számára, hogy rajzolni csak a felnőttek (a nagyok) tudnak, hogy az alkotás, mint folyamat értéktelen, csak a produktum számít, és természetesen nem mindegy, hogy az milyen. Ezek mind a kreativitást és az alkotókedvet visszaszorító hatások.

 

Hogyan követjük ezt el?

 

Például azzal, hogy

 

• nem hagyjuk, hogy maga fedezze fel az anyagokat, eszközöket ("Nézd csak, így kell!")

 

• rárajzolunk, ráírunk a papírjára (mintha mi jobbat tudnánk és az övé nem számítana - belerajzolnánk egy "nagy művész" rajzába? Ha a gyerekébe belerajzolunk, őt nem tartjuk nagy művésznek. Pedig az; egyelőre sokkal kreatívabban látja a világot, mint mi valaha fogjuk.)

 

• elvonjuk a figyelmét az alkotás folyamatáról (és alkotással járó mozgás élvezetéről) és a produktumot hangsúlyozzuk ("Hű, ez olyan, mint egy halacska!" "Mit készítesz?" "Mit rajzoltál?" - Magától 3 éves kora körül kezdi el hasonlítgatni a rajzát más dolgokhoz, akkor is utólag és gyakran nem is egy állandó tárgyat lát bele, hanem hol ezt, hol azt.)

 

• mintákat adunk neki, amivel azt sugalljuk, hogy mi/mások/rajta kívül mindenki jobban tudjuk, hogyan kell rajzolni, a mi alkotásunk értékesebb, ő csak firkál, amit legjobb esetben is megadott vonalak közé kell szorítani ("Rajzolok neked egy nyuszit!" "Színezd ki ezt!" "Kösd össze a pontokat!" "Nézd csak, így rajzolunk házikót!")

 

(a) így rajzolt madarat egy gyerek magától

(b) ilyen madarak másolására kérték
(c) így rajzolt madarat később
(Susan Striker: Please Touch)

 

• összemérjük másokkal (rajzversenyek, "Nézd csak, Peti milyen szép autót rajzolt! Rajzolj egyet te is!")

 

• nem becsüljük azt a szintet, ahol tart és forszírozzuk, hogy a következőkre jusson el. (Rhoda Kellogg a firkálásnak 20 alapelemét különbözteti meg, amelyeken a gyerekek kb. 2 évig dolgoznak.)

 

• a rajzokról értékítéletet mondunk. (Annyit mondunk, hogy "Szép!" vagy "Ügyes vagy!", ahelyett, hogy igazán megnéznénk az alkotást és releváns megjegyzéseket fűznénk hozzá, pl. ilyeneket: "Milyen élénk és vidám színeket választottál!" vagy "Nézd csak, itt egy görbe, itt meg egy egyenes!" Értékítélet az is, hogy az "igazi" műalkotások bekeretezve lógnak a falon, a gyerekrajzokat pedig kidobjuk vagy maximum a hűtőre mágnesezzük.)

 

És még valami, amire talán még a fentieknél is ritkábban gondolunk. A gyerekeink nem csak abból tanulják meg, mit gondoljanak magukról, hogy mit mondunk rájuk/nekik, hogyan viselkedünk velük és mit gondolunk róluk, hanem abból is, hogy magunkról hogyan vélekedünk, magunkkal hogyan bánunk. Hiába mondjuk a gyereknek ezerszer, hogy "Jaj, de szép vagy!", ha azt is ugyanennyiszer hallja tőlünk, hogy "Atyavilág, úgy nézek ki, mint egy tehén!" - megtanulja tőlünk csúnyának látni magát. És hiába mondjuk neki, hogy "Ügyes vagy!" ha magunkat idétlennek tartjuk, aki még egy egyenes vonalat sem tud meghúzni. Megtanulja ügyetlennek tartani magát és nem lesz kedve alkotni, hiszen az nem jár sikerélménnyel. Ha mi elkezdjük élvezni az alkotás folyamatát (bármit alkossunk is), azzal közvetítjük leginkább, hogy alkotni, eredetit létrehozni érdemes.

 

összefirkált kifestő - kifestővel megnyomorított firka

(Susan Striker: Please Touch)

 

szabad, kreatív firka