Bizonyára sokan ismerik a viccet, amiben az úttesten átkelés közben az eget bámuló gyalogosra rászól a rendőr: "Ha nem oda figyel, ahova megy, hamarosan oda megy, ahova figyel!" És ha valaki mindig ránk akarna szólni, amikor elkalandoznak a gondolataink, sok munkája lenne: Egy kutatás szerint az emberek éber idejüknek majdnem felében gondolatban messze járnak attól, amit éppen csinálnak - és ilyenkor nem boldogok. A boldogságunk valójában nem is attól függ, hogy mit csinálunk, hanem hogy figyelünk-e arra, amit csinálunk.

Az, hogy az éppen átélt dolgokra figyelünk vagy másfelé csatangolnak a gondolataink, még látható is az agyban, ha azt fMRI eljárással vizsgálják. A kutatók megállapították, hogy a tudatosságnak ez két formája neurális szinten is elkülönül és valójában elmondható, hogy kétféle tudatossági módban tudunk létezni. Az egyik automatikusan bekövetkezik, ha nem történik semmi különös és hagyjuk a gondolatainkat kóborolni: elgondolkozunk az embereken (magunkon és másokon), a terveinken, az átélt eseményeken, a dolgok jelentésén. Automatizmusa miatt "default" hálózatnak, tartalma miatt "narratív" fókusznak is hívják. Amikor egy parkban sétálva azon gondolkozunk, hogy milyen morcosan köszönt az előbb a szomszéd, mi baja lehet és mit fogunk csinálni, ha legközelebb találkozunk, akkor ebben a narratív üzemmódban vagyunk.

A másik működési módunk a direkt tapasztalás (tudatos jelenlét, éber önirányítás, tapasztalati fókusz). Ilyenkor nem gondolunk a korábban átélt dolgokra, tervekre, emberekre - valójában nem is nagyon gondolunk semmire, csak valós időben átéljük az eseményeket. A parkban sétálva beszippantjuk az őszi levelek vagy a frissen levágott fű illatát, élvezzük a napsugarak melegét az arcunkon, hallgatjuk a játszótérről kiszűrődő gyerekzsivajt, a villamos zakatolását.

A két üzemmód egymás "ellenében" dolgozik: amikor az egyik aktív, a másik háttérbe szorul. Ezért lehet hasznos, ha veszünk egy mély levegőt és a jelen pillanatra koncentrálunk, amikor nagyon aggódunk valami miatt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a direkt érzékelés a "jó", a narratív pedig a "rossz", inkább az az előnyös, ha a kettőt céljainknak megfelelően váltogatni tudjuk: tervezünk, célokat tűzünk ki, stratégiákat dolgozunk ki, amikor arra van szükség, és elmerülünk a pillanatban, amikor megtehetjük. Utóbbi azzal az előnnyel jár, hogy több mindent felfogunk abból, ami történik velünk, rugalmasabban tudunk az eseményekre reagálni és nem kötnek annyira múltunk eseményei, a szokásaink, az elvárásaink és a feltevéseink.

Gyakorlattal elérhető, hogy könnyebben váltsunk a két üzemmód között és jobban tudatában legyünk, hogy mikor melyiket gyakoroljuk. (Ekkor a két működési forma neurálisan is jobban elkülönül, gyakorlatlan elmékben van egy kis keveredés.) Aki nem gyakorolja a működési módok felismerését és váltogatását, az könnyebben csúszik automatikusan a narratívba, míg a direkt tapasztalásban gyakorlottak nem csak tudatosabbak, hanem jobban irányítják a tetteiket és szavaikat is. John Teasdale a tudatos jelenlét jelentős kutatója azt mondja, hogy minél többet gyakorolja az ember a direkt tapasztalást, annál könnyebben vált át rá. "A direkt tapasztalás nem nehéz. Az a nehéz, hogy az embernek eszébe jusson, hogy direkt tapasztalásba váltson."

Mit jelent a gyakorlás? Nem azt, hogy lótusz ülésben légzőgyakorlatokat végzünk egy napsütötte zen-kertben, bár ez is kellemes és hasznos lehet, de kevesünknek adatik meg, hogy rendszeresen megtehesse. A direkt tapasztalást bármilyen élethelyzetben gyakorolhatjuk, csak annyi kell hozzá, hogy figyeljünk az érzékeinkre: a tapintási, hallási, látási, ízlelési és szagingerekre, amelyek bennünket érnek - és ezt gyakran tegyük.


A poszt Dr. David Rocknak a Your Brain at Work blogban megjelent alábbi írásait felhasználva készült:
The neuroscience of mindfulness
Why learning about the brain can be a (positive) addiction
New study shows humans are on auto pilot nearly half the time