Karácsony közeledik, bevásárlóközpont, padok. A két kicsivel kimenekültünk az ABC-ből, mert mindent meg akartak venni, amiben cukor és/vagy zsír volt, inkább egy zacskó zsemlével ültünk le és vártuk meg a bevásárolni hátrahagyott apát. A nagyobbik gyorsan lehuppant egy padra az egyik puccos üzlet előtt. Nem az üresre, hanem amin már ült egy fiatalember. Fura srác volt, nem tudnám megmondani, hogy miből, de rögtön láttam rajta, hogy értelmi fogyatékos. Az első ösztönömmel félre akartam húzni a gyerekeket a másik padra, de azonnal tudtam, hogy hülye vagyok.

A lányom egészen közel húzódott hozzá, még neki is dőlt. Kiválasztotta és megfürdette a bizalmában. Jó, akkor én is megbízom benne. A srác nem bánta, mosolygott és azt mondta, biztosan jól esik neki, hogy melegíti. Én arra gondoltam, vajon látja-e a kicsin, hogy egy csoportba tartoznak.

Megkínáltam zsemlével, örömmel elfogadta.
- Ismerem a párodat - mondta és tudtam, hogy nem igaz. - Anyukámat várom, bement ide a boltba.
- Aha - gondoltam magamban -, szeretnéd, ha így lenne.

Falatozás közben sok mindent elmesélt. Nem értettem mindent jól, amit mondott: zaj is volt, nem is ejtette tisztán a hangokat, mindet meg nem akartam százszor visszakérdezni, kicsit kellemetlenül éreztem magam.

Elmondta, hogy tavaly kinn volt a magyar vágtán és nagyon jól érezte magát, segített a lovász lányoknak vödröket cipelni.
- Rád bízták a nehéz munkát mert biztos látták rajtad, hogy milyen erős vagy! - mondtam, mert valahogy helyre akartam hozni a rossz érzést, hogy a legalja munkát végeztették el vele, nyilván ingyen. Elpirulva nevetett.

Nem tudtam eldönteni, hogy kihasználták-e vagy rendesek voltak vele. Tényleg büszke volt a munkájára, tényleg örömmel végezte: számít-e, hogy én vagy bárki más azt a munkát aljamunkának tartjuk? Ki járt volna jobban attól, ha ennek a fiúnak egy hozzám hasonló, külső és felületes szemlélő szemében nem sérül a méltósága, de a munkát olyan végzi el, aki nem talál benne örömöt, a srác pedig büszke munkatárs helyett szomorú kívülálló marad? Úgy látszik, megint hülye vagyok.

Lassan fogytak a zsemlék, biztos voltam benne, hogy addig fogunk társalogni, míg mi el nem megyünk. Ám ekkor megérkezett a srác anyukája - nem a puccos üzletből, hanem egy távolabbiból, de a fiú igazat mondott. A falat hirtelen nagyobbra nőtt a számban, alig lehetett lenyelni. A nő nagyon udvariasan elköszönt, még boldog ünnepeket is kívánt, de nem mosolygott vissza, sietősen megfogta a fia kezét és valósággal eliszkoltak. Én ott maradtam a szégyenemmel, a dilemmáimmal, a félelmeimmel, a jövőm és a jelenem kérdőjeleivel - és a sürgető érzéssel, hogy jó lenne végre sokkal jobbnak lenni.