Sokszor a három fogalmat szinonimaként használjuk, pedig legtöbben tisztában vagyunk a különbségekkel: a kommunikáció mindenféle információcserét magában foglal, szóbelit és non-verbálisat is: a vállrándítástól az iróniát jelző hanglejtésen a sokat mondó csendig minden beletartozik, még a nem szándékos közlések is. A nyelv ezen belül egy szűkebb tartományt jelöl: tanult kódok, szimbólumok szabályrendszere, amit egy közösség ért és szándékosan használ. Ennek szóbeli formája (tehát még szűkebb fogalom) a beszéd. Ez a (hevenyészett) különbségtétel most azért fontos, mert arról lesz szó, amikor ez a három dolog nem együtt mozdul: a Down-szindrómások megkésett beszédfejlődéséről. Meg pár más dologról.

A legtöbb DS gyerek nyelvi fejlődése a szokottnál lassabb ütemben zajlik, egészen onnan indulva, hogy sokan már mosolyogni is később kezdenek. A fejlődési állomásokon pedig nem csak hogy fáziskéséssel haladnak át, hanem még ebben is vannak elakadások, olyan szakaszok, amelyeken arányaiban is tovább időznek el. (Jellemzően ilyen az egyszavas és a kétszavas megszólalások közötti hosszú átmenet, ami nem csak azt jelenti, hogy a DS gyerekek általában idősebbek, amikor összefűzik a szavakat, hanem azt is, hogy ehhez több szót kell ismerniük, mint normál fejlődésű társaiknak*.)

A nyelvi lemaradás azonban nem jelenti azt, hogy nincs szükségük és igényük a kommunikációra. Sok DS kisgyerek nagyon hatékonyan kommunikál szavak nélkül, szinte mindannyian jóval többet értenek meg, mint amennyit aktívan produkálni tudnak és manapság sokan lehetőséget kapnak arra is, hogy kézjeleket használjanak, míg a beszédük utol nem éri a közlésvágyukat.

Itt álljunk is meg egy picit.

Az utóbbi kérdésben ugyanis két iskola van. Az egyik vélekedés szerint, ha a gyerek megtanul jelelni, már semmi nem motiválja arra, hogy leküzdje az előtte álló észlelési akadályokat (megtanuljon hatékonyan figyelni a hallott hangra) és kemény munkával megeddze laza tónusú szájizmait - ami nélkül nem tud megtanulni beszélni. Szerintük a beszéd megtanulásához igenis szükséges és hasznos a kommunikálni nem tudás frusztrációja. Most itt rögtön le is lövöm a poént, hogy én ezzel nem tudok azonosulni: Egyrészt itt nem pár hónap frusztrációról van szó, mint normál fejlődésnél (sok szülő még ezt is igyekszik babajelek használatával áthidalni), hanem arról, hogy a gyerek esetleg évekig nem képes beszélni és éveken át veszi körül egy fal, amiről a kezdeményezései visszapattannak, ami elszigeteli a családtól és a tágabb közösségtől is. Kis túlzással mire megtanulhatna beszélni, már rég megtanulta, hogy nem érdemes kommunikálni.

Másrészt nem mindenkit motivál a frusztráció az akadályok legyőzésére, sőt megkockáztatom, hogy nagyon kevesen vannak, akiket ez visz leginkább előre. Tegye fel a kezét, aki azon a szakon akart továbbtanulni az egyetemen, ami a legrosszabbul ment neki a gimnáziumban! A sikerélmények, bármilyen aprók legyenek is, sokkal inkább ösztönöznek a munkára. Az értelmi lemaradással élő gyerekeknek egyébként is több kudarcélményben van része, egészen addig a szintig, hogy már a tanulás és a próbálkozás útjában áll a (tapasztalat útján szerzett) meggyőződésük, hogy nekik úgysem sikerül. Jó lelkiismerettel én nem tudom azt mondani, hogy csavarjunk még egyet a spanyolcsizmán, mert akkor fognak csak szépen táncolni. Mint szülő, azt tudom csak választani, hogy a lehető legtöbb sikerre próbálok lehetőséget teremteni és igyekszem gondoskodni arról, hogy a kihívás tényleg hívás legyen. A szakmai oldalam (nyelvészetből van diplomám, pszichológiából még mindig nincs ;) ) pedig nem tud olyat, ami ennek ellenkezőjére venne rá.

Ha nem állnánk már úgyis, akkor azt mondanám, hogy itt is álljunk meg egy picit.

Mert miért is nem nézzük meg, hogy mit mondanak a kutatások a témáról. Éppen megnézhetjük, de szerintem a jelenlegi kutatási eredmények arra jók, hogy aki alá akarja támasztani a személyes meggyőződését, az fel tudjon sorolni egy-két tucat tanulmányt - elsősorban amellett az álláspont mellett, hogy minél korábban tanítsunk a DS gyerekeknek alternatív kommunikációs módokat, mert ezek nem hogy késleltetnék, hanem kifejezetten segítik a beszédfejlődést (ezen belül a jelnyelvről jobb eredmények vannak, mint pl. a képek használatáról). Csakhogy. A tanulmányok nagy része spektrumában nem - vagy nem sokkal - haladja meg az esettanulmány kereteit. A DS-sel kapcsolatos minden tudományos kutatásnak komoly gátja, hogy egyszerűen nincsenek annyian, hogy kellően nagy létszámú csoportokat lehessen belőlük alkotni, amelyek csak az egy megfigyelendő változóban különböznek, a többiben azonosak, a család anyagi helyzetétől a testvérek számán és korán át a szülők iskolázottságáig mindenben. (És akkor még a DS jó helyzetben van, mit szóljanak a még ritkább eltérések képviselői.) Majdnem oda jutunk, mint az anekdotikus "bizonyítékokkal": Jack csecsemőkorától jelnyelvet tanult és nagyon későn, sok nehézség árán sajátította el aztán a beszédet; Jill éveken át nem kapott lehetőséget a kommunikációra, nem tanult meg beszélni sem és amikor végre megtanították jelelni, kinyílt előtte a világ, John kezdetben jelekkel kommunikált, aztán megtanult beszélni és elhagyta a jeleket, mindezt különösebb törés nélkül - nem tudjuk, hogy ha ugyanez a Jack, Jill és John más tapasztalatokat szerez a jeleléssel és a beszéddel, nem ugyanitt tartana-e akkor is. Szóval nagyon is el tudom fogadni, ha valaki azt mondja, hogy a kutatások nem győzik meg. (Hogy olyan kutatási eredményt nem nagyon lehet találni, amiben azt mondják, hogy "jeleket tanítottunk, de nem történt semmi", annak nem csak az lehet az oka, hogy ez nem fordul elő. A "nincs eredmény"-típusú kutatásokat nagyon nehéz publikálni.)

Tanulságként a saját meggyőződésemet tudom felajánlani, a saját árnyalataimmal. Szerintem a kommunikáció olyan elementárisan fontos, hogy még a kötődő nevelést is nagyrészt ezért tartom rendkívül hasznosnak a sajátos nevelési igényű gyerekek gondozásában-nevelésében. A sok testkontaktus, a szoptatás, hordozás, együttalvás nem csak a jobb testi fejlődést (nagyon kell!) és a szorosabb érzelmi kapcsolódást segíti (nagyon-nagyon kell!), hanem az első pillanattól kezdve hatékonyabb (non-verbális) kommunikációt tesz lehetővé (jaj, de nagyon-nagyon kell!). Tehát azon a véleményen vagyok, hogy kommunikáció az első helyen, érzelmi biztonsággal jól megtámogatva. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy a beszéd megtanulásának esélyeit javítsuk. Hallgassuk meg, amit az "ellentábor" mond és tanuljunk belőle - ezt anélkül is lehet, hogy egyébként az elveinket feladnánk: Igazuk van, hogy rendkívül fontos a hallás rendszeres vizsgálata, a hallási figyelem fejlesztése és a beszédszervek tudatos, szisztematikus edzése, fejlesztése (a fejlesztő felnőtt részéről tudatos, a gyerek részéről játékos!). Ugyanezt megkaphatják a mi gyerekeink is, anélkül a megsemmisítő élmény nélkül, hogy amíg nem érnek el egy adott szintet azokon a területeken, amelyeken hátránnyal indulnak, addig nem kaphatják meg azokat az előnyöket, amiket a kommunikáció egy emberi lény számára kínál.

És még egy dolog: akármilyen fontos és remek legyen egy módszer, ész nélkül és univerzálisan nem lehet alkalmazni. A gyerek az első, a módszer maximum a második lehet. Magyarországon nem látom veszélyesnek, de el tudom képzelni, hogy ahol kulturálisan ez jobban támogatott, "túlzásba vihetik" a jelelést, pl. azért, mert ez a szülőnek is siker. Nem lehet kikerülni, hogy megismerjük a saját gyerekeinket (a kötődő nevelés itt megint ad egy kis előnyt). Én a saját gyerekemmel kapcsolatban hozhatok olyan döntést, hogy azt sem bánom, ha később beszél, csak kommunikálni mindig tudjunk egymással, de a saját gyerekét, a saját körülményeit ismerve mindenkinek a saját döntéseit kell meghoznia.

 

 * A szükséges szavak száma átlagvan nem tér el olyan nagyon (54-55 az 50-nel szemben), de az egyéni eltérések mértéke brutális, így akár 200 fölé is felmehet (vagy 10 alá is lemehet).

kép innen