Azt mondjuk, hogy téves az a kép a köztudatban, hogy egy fogyatékos gyerek nevelése elviselhetetlen teher, de elvárjuk, hogy a társadalom vegyen át valamit a terheinkből. Jogosnak érezzük pl. a magasabb családi pótlékot és örülünk az utazási kedvezményeknek, olcsóbb belépőknek.

Azt mondjuk, hogy nem kell minket és a gyerekünket kevesebbnek nézni, csak mert ő értelmi lemaradással él, de ha nehezebben érti meg, mit jelent a sorbanállás, nem esik jól, ha a többiek a neveletlen gyereknek és inkompetens szüleinek kijáró rosszalló pillantásokkal vagy megjegyzésekkel nehezítik tovább a várakozást.

Azt mondjuk, hogy tulajdonképpen semmi különös nincs egy SNI gyerekben, csak gyerek, mint a többiek, talán egy kis empátia és odafigyelés kell csak hozzá, de szeretnénk, ha olyan pedagógus foglalkozna vele, aki konkrétan az ő speciális igényei tekintetében is képzett és tájékozott.

Sokan szeretnénk, ha a gyerekünk ép társaival egy közösségbe járhatna, de azt is szeretnénk, ha segítséget kapna, amikor szüksége van rá. Sőt, azt szeretnénk, ha előre felmérnék, miben lehet majd szüksége segítségre és még a kudarcélmény előtt megkapná azt.

Szóval lehet, hogy úgy tűnik, hogy kérünk is ajándékot, meg nem is.
Ráadásul nem örülünk, amikor kapunk is ajándékot, meg nem is.

Szívjuk a fogunkat, amikor az utazási kedvezmény azt jelenti, hogy nem kell jegyet venni, amikor a gyerek épp velünk van, hiszen ha iskolába hordjuk, úgyis teljes árú bérletet kell váltanunk, hacsak nem az ott akarjuk megvárni a tanítás végét, hanem közben haza- vagy dolgozni megyünk.

Szomorúan hallgatjuk a középiskolást, akinek rosszul esik, hogy úgy beszélnek vele, mint egy háromévessel és még a vécézésben is segíteni akarnak neki. A szívünk sajog, amikor azt mondja, hogy tudja ő, hogy fogyatékos, csak azt szeretné, ha erre nem emlékeztetnék a tanárai olyan gyakran. És ő még legalább el tudja mondani, mi történik vele és tudja, hogy nem ennek kellene történnie. Mi van azzal, aki már óvodás korában vagy még hamarabb találkozik a többnyire kedves és jóindulatú, de teljesen félresikerült "segítségnyújtással"? Egy kicsi gyerek ebben a helyzetben nem tudja, hogy a felnőtt téved és hibázik. Elhiszi neki, hogy ő csak ennyire képes. A társai pedig, akik csak azt látják, hogy ő más, mint a többiek, szintén a felnőttől tanulják meg, hogyan kell vele bánni: segíteni kell neki, ki kell venni a kezéből, meg kell csinálni helyette, ő úgyse tudja, úgyse érti, neki úgyse számít.

Nem könnyű feladvány a malomkövet megnyúzni, a lyukas korsót megfoltozni. A bíró lányának azért sikerült megfelelni a lehetetlen kérésekre, mert képes volt a szempontváltásra. Amikor belehelyezkedett a szituációba és a megszokottól eltérő axiómák közé képzelte magát, rögtön meglátta azt a pontot, ahol meg lehetett ragadni a problémát.

Nekünk is sikerülhet.