érintő

Korábban arról volt szó, hogyan lehetséges a babákkal már újszülött kortól együttműködni az ürítés területén, figyelni a napi ritmusukra, a testbeszédükre, saját megérzéseinkre és gyengéden hozzászoktatni őket, hogy a dolgukat oda végezzék, ahova mi szeretnénk. Most lássuk, milyen előnyei és hátrányai vannak ennek a módszernek, amely általában EC (Elimination Communication, párbeszéd az ürítésről) néven ismert.

Ha azt akarjuk tudni, mi a jó valamiben, legegyszerűbb, ha megkérdezzük azokat, akik csinálják. Egy 2008-as, kérdőíves felmérés szerint a segített szobatisztaságot gyakorló szülők kiemelkedően fontosnak tartották, hogy meggyőződésük szerint a gyereküknek így a legjobbat adják, illetve hogy ezáltal bensőségesebb vele a kapcsolatuk. A harmadik helyre a környezetvédelmi előnyöket sorolták. Fontosnak ítélték még azt, hogy ez az együttműködés problémamentesebb, kellemesebb, mint a pelenkázás és az azt követő bilire szoktatás, illetve hogy a gyerek bőrének jobb, ha kevesebbet van pelenkában. Kevésbé lényeges szempont számukra, hogy így kisebb a fertőzések veszélye, hogy a gyerekek hamarabb lehetnek szobatiszták, hogy ez olcsóbb megoldás, mint a pelenkázás, illetve hogy későbbi ürítési problémák elkerülhetőek vele.

A kívülálló szakemberek véleménye az előnyök terén nem tér el lényegesen a módszert gyakorlók tapasztalataitól: elismerik, hogy intenzívebb kapcsolatot biztosít a gyerekkel és kényelmesebb számára, miközben környezetkímélő és olcsó megoldást is jelent.

Természetesen, mint minden módszernek, ennek is vannak hátrányai. A fenti felmérés alanyai ezekről is nyilatkoztak. Kevesebb hátrányról számoltak be, mint előnyről és azokat lényegesen kevésbé tartották fontosnak, mint a pozitívumokat - ami nem is csoda, hiszen ha más véleménnyel lettek volna a módszerről, bizonyára nem építik be az életmódjukba.

Az EC leginkább érzékelhető hátrányának azt tartják, hogy a nyugati életmódtól idegen. Fontosságban ettől némileg lemaradva, a második és a harmadik helyen szerepelnek a szociális szempontok: nincs, aki segítsen benne ill. a környezet időnként elutasítóan viselkedik. Negyedik helyre került az időigényesség. Ötödik-hatodik helyen szerepel, hogy a “baleseteket” nehéz semlegesen fogadni és hogy az EC gyakorlása szemléletváltást igényel. Valójában ez az utóbbi két szempont is a nyugati gondolkodástól való távolságra utal, sőt, ha jobban belegondolunk, az is a kulturális különbségeknek tudható be, hogy a környezet támogatása és segítsége kevésbé érhető el.

Érdekes, hogy a hátrányok tekintetében sokkal nagyobb a különbség a bennfentesek és a kívülállók között. (Továbbra is a tudományos kritikákról beszélek, a laikus ellenvetésekre külön posztot szánok, így nem kerül elő, hogy "korai" voltánál fogva káros lenne a módszer, mert a bizonyítékok ennek éppen az ellenkezőjét mutatják.)
Az egyik kritika szerint a segített szobatisztaságra szoktatásnál valójában nem a gyerek tanul, hanem a szülőnek kell megtanulnia a gyerek jelzéseit. Ez részben nem állja meg a helyét, hiszen a gyerek is tanul: megtanulja összekötni a záróizmok ellazítását az ürítéshez használt helyszínnel, pózzal és hanggal, fokozatosan megtanulja a vizeletét addig visszatartani, míg jelzést nem kap az ürítéshez és nem mellesleg megtanulja, hogy minden szükségletében számíthat a szüleire és bízhat benne, hogy azokat kielégítik. Másrészt az észrevétel jobban jellemzi a kritika nézőpontját, mint a tárgyát, hiszen gondoljunk csak bele, milyen visszás hátrányként felfogni azt, hogy a gyerek szükségletének kielégítésében a szülő aktív szerepet vállal, amikor ez akár a világ legtermészetesebb dolga is lehetne.

Valódi kritika azonban, hogy a módszer nagyon időigényes. Ez tagadhatatlanul így van, de a tényt számos szempont módosítja - nem véletlen, hogy gyakorlói ezt nem érzik olyan súlyos gondnak, mint a kritikusai. Egyrészt a módszer jellemzően néhány hónapon át igényel igazán intenzív figyelmet, mégpedig abban az életkorban, amikor a kis csecsemőt úgysem hagyják magára a szülők, a kötődő nevelés gyakorlói pedig EC nélkül is szinte állandó testi közelségben tartják. Egy ilyen életmódhoz képest a pisiltetésre fordított plusz idő valójában nem annyira jelentős. Az az intenzív gondoskodás, amit a szülők az EC nélkül is megadnának a gyereknek, és ami mindkettőjük számára kellemes és számos előnnyel jár, sem objektíve sem szubjektíve nem feltétlenül “hosszabb” időben, mint az éveken át tartó pelenkázás, amely ritkán szerez örömöt szülőnek és gyereknek. A nyugati életmódba és értékrendbe jobban illeszkedő "elkülönítő nevelés" gyakorlatához képest azonban valóban jelentős plusz terheket jelenthet, ha a baba igényeire totális válaszkészséggel reagálnak.

A mérlegelésnél az sem lényegtelen szempont, hogy kinél mi van a serpenyőkben: egy egészséges fejlődésű gyereknél az előnyök oldalán elsősorban a szorosabb kötődés áll, míg a hátrányokén a szükséges életmód és/vagy szemléletváltás. Tény, hogy így hamarabb lesznek szobatiszták a gyerekek, de náluk ez nem annyira fontos különbség - sem szubjektíve, a gyakorlói szerint, sem objektíve, az eltelt időt tekintve: egy közepes intenzitással EC-ző gyerek a tapasztalatok szerint valamikor 1 és másfél éves kora között lesz szobatiszta, bár segítséget még nyilván igényel. Időben ez nem tűnik annyira vállalhatatlanul távolinak a későn szoktatott gyerekek idejétől, bár tagadhatatlan, hogy a távolság egyre nő. Akiknél viszont ez a szempont különösen előtérbe ugrik, az a valamilyen értelmi lemaradással élő gyerekek csoportja. Az ő esetükben később lehet pusztán az intellektusra bízni a testi folyamatok kontrollját és nem 1-2 év különbséget kell mérlegelni, hanem a kezdeti odafigyelés bizonyos esetekben akár 6-8 év pelenkázást is kiválhat. Így náluk jobban megéri a "test tudására" támaszkodni és a teljes önállóságot középpontba helyező, későn szoktató módszernél célszerűbb lehet kezdettől az együttműködés kiépítésén dolgozni.