Egy autista fiúról mesél volt gondozója:

Olyan döbbenet ért ma, amit le kell írnom. Mert történt valami, ami bizonyítja, mennyivel több van a gyerekeinkben, mint amit látunk belőlük.

Volt egy fiú az autista csoportunkban, borzalmas családi körülményekkel. Az apa terrorizálta az egész családot, a fiú rettegett tőle. Mivel a fia nem volt teljes értékű a szemében, sokszor napokra kizárta a kukorica góréba. Egyszer a fiú még magára is gyújtotta a górét, szerencsére az anyja észrevette. (Ekkor szóltunk a másik asszisztenssel az iskolában dolgozó gyermekvédelmisnek, de ő semmit nem reagált rá.) Hétfőnként büdösen, piszkosan hozták vissza a suliba, úgy be volt nőve mindig a körme szegénynek, hogy folyt belőle a genny. És ő csak tűrte és tűrte.

Ez a fiú már úgy került oda a suliba hat évesen, hogy olvasott, írt, számolt - valami sajátos módon. Senki nem tudta, kitől tanulta, vagyis egyetlen megoldás létezik, hogy mindenre magától jött rá. Valamiért a suliban mégis leírták és nem igen figyeltek rá. Mikor én megismertem, már 15 éves volt. Nem beszélt, csak igennel, nemmel válaszolt, ha kérdeztük. A wc-ről addig nem szállt le, míg nem szóltunk neki. Emlékszem, első héten csak otthon jutott eszembe, éjjel, hogy elfelejtettem szólni neki, és hát angyalom ott ült még éjfélkor is, ahol hagytam.

Mozdulatlanul ült egész nap, összeszorított lábakkal, a kezét az asztalra tette, és a tenyere alatt úgy állt mindig a víz, mintha egy pohárral odaöntöttek volna. Mindig is éreztem hogy ez a szegény fiú sokkal többet ért és tud, fog fel mindenből, ami körülötte van, mint amit mások gondoltak. A tekintetükből is lehet érteni, nem csak a szavakból. Rengeteg félelmet, szorongást, fájdalmat zárt magába, és nem egyszer láttam messziről, ahogy keresi a tekintetem, ha valaki bántotta. Ilyenkor odamentem és csak az ujjával mutatott arra akitől félt.

Mikor én eljöttem a suliból, ő épp akkor érte el azt a kort, amikor már nem járhatott oda. Négy hosszú éve nem látott - és én sem őt. Ma csörgött a vezetékes telefonom, és először azt hittem, valaki szórakozik velem, vagy meghibbantam. Ő volt. Bemutatkozott, és mondta, hogy engem keres. Kikereste a telefonszámom a telefonkönyvből, és megkérdezte, nem baj-e, hogy felhívott. FOLYAMATOSAN BESZÉLT! Egyszerűen nem térek magamhoz! Évekig vele voltam és nem hallottam beszélni. És négy év után ő engem felhívott!

Megkérdezte, mikor születtem és megmondta, hogy az milyen nap volt, és hogy akkor milyen névnap van. Megkérdezte, mikor esküdtem, és hogy a férjem - akit a nevén hívott - mikor született. Mikor rákérdeztem, honnan tudja, hogy hívják a férjem, azt mondta, hallotta, amikor mondtam az iskolában. Megkért, hogy hadd hívjon fel máskor is. Beszéltem a nagymamával, és szegény bocsánatot kért hogy zargatnak, de a fiú folyton emlegetett.

Ez a gyerek felfogott mindent, amit hallott és látott. És ezzel a gyerekkel, akinek ilyen tudása van, hogy évekre visszamenőleg megmondja hogy egy dátum milyen napra esik, és még ki tudja miket rejt a feje, ezzel a gyerekkel még 18 évesen is azt a nyavalyás A betűt gyakoroltatták, és elsős olvasókönyvből olvastatták szótagolva, és idétlen számolásokat végeztettek vele, és a kerekecske gombocskát énekeltették. És ha nem volt hajlandó megcsinálni, úgy beszéltek vele, mint egy ovis gyerekkel.

Ez a fiú, ha nem ebbe a családba születik, és ha hozzárétő kezekbe kerül, vagy legalább valaki felismeri, hogy ő milyen okos valójában, akkor egy önállóan közlekedni tudó, nagyon-nagyon sok mindenre megtanítható emberré vált volna. Most az idegileg leszázalékolt anyjával és egy öreg nagymamával él, és ki tudja mi lesz vele, ha már ők sem lesznek. Ha valaki nem karolja fel, akkor valószínűleg valami lepukkant állami diliházban éli le a napjait. Egyszerűen borzalmas belegondolni, hogy még mi lesz vele ezután, és hogy azok, akik tehettek volna érte valamit, most élik életüket teljes nyugalomban, elfeledve azt, hogy valaha látták őt egyáltalán. Ő viszont mindent rögzitett magában.

Olyan sok szakember látta őt, pszichiáter, iskolaorvos, olyan sok pedagógus kezén ment át. Miért nem vette ezt senki észre? Én úgy érzem, hogy ilyen dolgoknak a mai világban már nem lenne szabad megtörténnie.