Annak bemutatása után, hogy mi a Doman-módszer és mi nem, illetve hogy mi a koncepció pozitívuma, most az eddig inkább csak lebegtetett kritikai pontokra térek rá. Ezek, mivel a módszert a gyakorlatban is kipróbáltam, szükségképpen ugyanúgy nem mentesek a szubjektivitástól, mint az, ahogy a pozitívumokat kiszűrtem.
Szerintem a módszer különböző jellemzői, szabályai és összetevői három csoportba sorolhatók:

Vannak elemek, amikre nem tudok mást mondani, mint hogy fölöslegesek és érzésem szerint másra nem is jók, mint hogy a szülő azt érezze, itt valami nagy dolog folyik. Pl. túlzásnak tartom, milyen rengeteg kártyát kell készíteni és mutatni, "hogy a gyerek tudjon választani, mit akar megtanulni": Szerintem nem kell ahhoz száz rovart látni, hogy kiderüljön, érdeklik-e a rovarok. És nem lesz tájékozottabb attól, hogy - ahogy a könyv írja - 100-ból tanul meg 20-at, nem pedig 20-ból vagy 25-ből. Nem győzött meg semmi arról, hogy jobb 500 képkártyát tízesével, egyenként 15-ször felvillantani, mint egy 100 oldalas (vagy két 50 oldalas) határozót/albumot lapozgatni, megkeresni benne a kedvenceket,  egy-egy újra felfigyelni - magyarán, hogy a kontextus nélküli kártyadömping bármivel is többet adna, mint pár jó könyv. A gyakorlatban a szülők általában nem is tartják be ezeket az ajánlásokat, sem a kártyák, sem a "foglalkozások" számát illetően (és máris van indok, miért "maradnak el az eredmények").

Vannak aztán olyan összetevők is, amik az én szememben inkább a spanyolviasz vagy a kőleves kategóriába esnek, mint pl. a nyelvtanulás: Az előadáson elhangzottak alapján itt tulajdonképpen a kommunikatív nyelvtanításról van szó, amit mint a Doman melletti körítést tálalnak, de valójában attól tanulja a gyerek a nyelvet. Azt elhiszem, hogy annak, aki még a nyelvtan-központú nyelvtanításhoz szokott, ez egy színes mesevilágnak tűnik, és tényleg lehet akár az is - ettől függetlenül azonban ez egy létező és ma széles körben használt, "hivatalos" nyelvtanítási módszer. Ennek a megkezdését viszont az égvilágon semmi nem indokolja ilyen korán, hacsak a gyereknek nincs szüksége az adott nyelvre vagy arra, hogy nagyon fiatalon már nagyon sok nyelvet tudjon. Még a legkorábban elvesző készség, a kiejtés elsajátítása is csak 6-12 éves kor között kezd hanyatlani, egyébként a később kezdők gyorsabban haladnak és szempillantás alatt behozzák a korábban kezdőket. (Ez nem jelenti azt, hogy káros a korai nyelvtanulás.)

Harmadszor pedig vannak olyan elemek, amik valóban hasznosak, ezek azonban megtalálhatók más, módszeresebben kidolgozott, hatékonyabb és bizonyítottan működő eljárásokban, pl. a személyre szabott tudásanyag és az egyéni könyvek Sue Buckley korai olvasástanítási módszerében vagy a matematika kézzelfoghatóvá tétele a Stern vagy a Numicon készletekkel (ezekről később részletesen írok).

Az igazi baj pedig szerintem ott kezdődik, hogy maga a módszer mennyire tálcán kínálja az aránytévesztés lehetőségét és veszélyét. Ha az ember tényleg komolyan nekifekszik a programnak, betartva az ajánlott napi foglalkozások számát, az ajánlott kártyamennyiséget stb., az olyan idő- és energiaráfordítással jár, ami - az én mércémmel - már maga az aránytévesztés. Ha a szülőnek nincsenek is olyan hétköznapi feladatai, mint a háztartás fenntartása, a pénzkereset vagy a többi testvér ellátása, még akkor is nehéz elképzelni, hogy egy igény szerint (azaz "folyamatosan") szoptatott, közel állandóan testen hordozott, éjjel is válaszkész gondoskodásban részesülő, esetleg EC-ző baba anyjának marad energia- és időkerete ilyen mennyiségben képeket gyűjteni, kasírozni, laminálni, szókártyákat írni, pöttyöket ragasztani stb.

Márpedig ha ezeknek a kárára domaneznek, akkor nem jó cserét csinálnak. Nem csak azért, mert az életben való boldoguláshoz az intellektus csiszolásánál fontosabb, hogy az ember biztonságos kötődésre alapuló kapcsolatokat tudjon fenntartani (ezt lehet akár vitatni is), hanem mert még az intellektus csiszolásához is az a legfontosabb, hogy a gyerek jelzéseire megfelelően reagáljanak és beszélgessenek vele (nem csak hozzá) és a szüleivel erősen kötődjenek egymáshoz. Hogy aztán ezen felül kinek mi fér bele és mit tart fontosnak, abba szerintem nem érdemes beleszólni. Nem ismerek reprezentatív mintát a domanező szülőkből, de az a néhány ember, akivel kapcsolatba kerültem, épp mind olyan, akik inkább a doman ajánlásaiból engednek, mint a gyerek igényeiből, és tisztában vannak vele, hogy a kicsiknek mennyire fontos a testkontaktus, a szoptatás, a hordozás, az éneklés és mondókázás, a mozgás-mozgatás, a különböző érzékelési csatornák használata, a szabad levegő, a kreativitás szabadsága és a többi, az intellektus fejlődését kevésbé direkt módon célzó gyakorlat. Ha választani kell a Doman-módszer és a többi tanulási mód között, akkor én is a másik oldalra szavazok - de nem hiszem, hogy mindig választani kell és hogy a domanezéssel szükségképpen elzárunk minden más csatornát.

Hogy mennyiben más a helyzet a megértési nehézségekkel küzdő gyerekeknél, arról legközelebb.