Magyarországon talán ismertebb a módszer "okosbaba" néven - és nagyrészt a vele kapcsolatos kritikákból. "A hívek" és "a kritikusok" között mindeddig én nem láttam gyümölcsöző párbeszédet kialakulni, talán mert a módszer gyakorlói egyrészt nagyon sok energiát fektetnek a dologba ahhoz, hogy könnyen legyintsenek rá, másrészt pozitív élményeket szereznek a gyakorlása kapcsán, amiket nem lehet csak úgy lesöpörni, különösen nem a kritikusok jellemző hozzáállásával, akik többnyire nem is tudják pontosan, hogy miről beszélnek, mert az elvi ellenállásuk megakadályozza őket az információszerzésben, a tapasztalatszerzésről már nem is beszélve. Ahhoz pedig, hogy egy tanítási módszert értelmesen tudjunk értékelni, nem elég, ha egyébként a gyerekekről és/vagy a tanulásról nagyon sokat tudunk, ismernünk kell a konkrét módszert is.

A Doman-módszert "agysérült gyerekek" (ezalatt mindenféle fogyatékosságot is értenek, tkp. sérült agyfunkciókra gondolnak) fejlesztésére dolgoztak ki Amerikában, kb. 40 éve. (A sérült agyfunkciók helyreállításában eredetileg fontos szerepet kapott - sőt valójában ez volt az alap - a Doman-Delacato-féle mozgásterápia /Doman fizikoterapeuta végzettséggel rendelkezik/, amit Magyarországon Kulcsár Mihályné dolgozott át és alkalmaz tanulási nehézségek kezelésére. Most nem erről van szó.) A meglepően jó eredmények hatására ép gyerekeken is alkalmazták, azt gondolván, hogy ha a sérültek ezzel lekörözik az épeket, akkor kár lenne kihasználatlanul hagyni az ő káprázatos lehetőségeiket. Azt állítják, hogy a csecsemők és kisgyerekek (hat éves kor alatt) pusztán azért nem tanulnak meg többet a világról, mert nem tesszük számukra elérhetővé az információt. Pl. csak azért nem tanulnak meg olvasni, mert túl kicsi betűkkel írunk és nem látják jól, vagy ha megkérdezik, "mi az?", azt mondjuk kutya (vagy rosszabb esetben vau-vau), nem pedig azt, hogy egy labrador fajtájú kutya stb.

Úgy gondolják, hogy mire a gyerekek iskolába kerülnek, az olvasástanuláshoz és bizonyos matematikai képességek elsajátításához egyszerűen túl késő, ezért a lehető legkorábban, akár már születéstől elkezdik a babának - kártyákon - megmutatni a szavakat, a mennyiségeket és az általános műveltséghez kapcsolódó ábrákat, fotókat (történelmi személyiségeket, állatokat, országok körvonalát stb.). Lényeges momentum, hogy a tanulást jókedélyűen, a legjobb mulatságként felfogva kezelik és sok-sok szeretettel, dicsérettel, testi szeretgetéssel kisérik.


Az egyik gond az egésszel, hogy nem tudományos alapokon nyugszik (illetve tudományosan meghaladott nézeteken alapszik), nem tudományos bizonyítékai vannak (hanem anekdotikusak) és nem fejlesztik tovább a tudomány adta lehetőségekkel - vagyis hogy nem illeszkedik mindabba, amit a tanulásról, az emlékezetről vagy az agy fejlődéséről tudunk, amit a tudomány ezeken a területeken elért és felfedezett. Ez nem csak azért sajnálatos, mert így nem hangzik annyira hitelesen - ezen túlteszi magát az ember, ha hinni akar benne. De a tudományos keretek nem csak határokat szabnának a módszernek (esetleg nem lehetne többet azt mondani, hogy mindenkinek szupergyereke lesz tőle, bárhogy is csinálja), hanem rámutathatnának arra is, hogy pontosan mi az, ami fejleszti a gyerekeket és konkrétan milyen feltételek mellett - vagyis lényegesen hatékonyabb eljárásokat lehetne kifejleszteni.

Ez annál is inkább kívánatos lenne, mivel a módszer roppant időigényes. A kártyák mutogatása nem annyira, hiszen egy-egy alkalom tényleg csak 2-3 perces, bár ha naponta csak kilencszer "szakítja meg" az ember a gyerek napi programját és ül be vele egy csendes sarokba stb, már az macera (az alkalmak számának felső határa nincs, az alap program napi 30 körüli foglalkozást ajánl). Az igazán húzós azonban a kártyák elkészítése, rendszerezése és kezelése. Az olvasástanítás elkezdését 200 szókártya megírása után javasolják - és ez tényleg csak a kezdet, aminek a másik végén könyvek - sok könyv - készítése áll. A "képtény" kártyákhoz meghatározott jellegű képeket, hozzájuk tartozó információkat kell vadászni - szintén ezerszámra. Matekhoz "csak" 5050 pöttyöt kell felragasztani száz kártyára, aztán egytől százig készíteni numerikus kártyákat is, de ezt készen is lehet kapni (az idő pénz), mert ezt nem kell az egyéni igényekhez szabni. Idősporolásra alkalmasak még más, készen vásárolható kártyakészletek is, de jóval népszerűbbek a PowerPoint diavetítések, amelyeket szorgos szülők állítanak össze és osztanak meg egymással az Interneten.

A sok munka eredménye pedig hosszú hónapok vagy évek múlva mutatkozik meg - ha a szülőnek van addig kitartása. Ez a kislány egy éves kora óta olvas, két és fél évesen már könyveket:

 

Folyt. köv.

 

kép innen