érintő

Aki azt mondja, hogy a Doman-módszerben (vagy az okosbabában) a korai, erőltetett tanulás megnyomorítja, neurotikussá teszi a gyerekeket pusztán azért, hogy a saját eredményeitől frusztrált szülő eldicsekedhessen a teljesítményével, az nagy valószínűséggel nem próbálta ki a dolgot, de megkockáztatom, hogy ebből a "szókártyával neurotizált" fajta gyerekből sem tud legalább egyet mutatni, sem pedig tudományos kutatást nem olvasott róluk (de szóljon, aki igen!). Valamiért mégis van bennünk egy ellenérzés, hogy "nem jó", ha a kicsi gyerekek olvasnak, holott azt például nem csak sejtjük, hanem tudjuk is, hogy az jó, ha nekik olvasnak. Attól pedig nem kell félni, hogy a domanező/okosbabázó gyerekek egyedül olvasgatnak - a módszer egyik pozitívuma épp az, hogy a szülők együtt vannak a gyerekükkel és olyasmit csinálnak, amit mindketten élveznek. Ha mást nem is, ebből azt mindenképpen megtanulja a gyerek, hogy tanulni jó.

Az alapkoncepció mindössze annyi, hogy ha lehetőséget adunk a piciknek, hogy készségeket sajátítsanak el, akkor bámulatosan gyorsan megtanulnak olyasmiket, amiket hajlamosak vagyunk egyébként nehéz dolognak tartani (pl. mert felnőtt korban már tényleg nehéz megtanulni). A hagyományos kultúrákban ez egyszerűen úgy néz ki, hogy a csecsemők folyton együtt vannak a felnőttekkel és/vagy a nagyobb gyerekekkel, így lehetőségük van "belenőni" az életformába és a hozzá szükséges készségekbe, pl. lovasnépek gyerekei olyan korán tudnak lovagolni, amikor mások még rá se ültetnék a lóra a gyerekeiket.

A mi kultúránkban a gyerekeket elkülönítjük, nem látják, mit dolgozunk, nem élik velünk a felnőtt életünket és jellemzően hasonló korú gyerekekkel vannak együtt (a testvér, ha van, kevés, napközben ők sincsenek együtt, rokon gyerekek messze laknak stb.). Külön játékaik vannak, nem az "igazi" világban vesznek részt. Nem azt mondom, hogy a mi felnőtt világunk való lenne egy gyereknek - nagyon sokszor még felnőttnek sem való :) Ami elgondolkodtató az az, hogy azokat a dolgokat, amikkel szívesen foglalkozunk, érdemes lehet nagyon korán megmutatni a gyerekünknek, mert abba is bele tud nőni. Ebben nem is az a lényeg, hogy "korán" vagy másoknál korábban csináljon "nem gyereknek való" dolgokat, hanem hogy lehetőséget kapjon és inkább rajta múljon, hogy mire képes, ne azon, hogy mihez engedjük hozzáférni. Mindenbe persze nem tudjuk bevezetni, de amihez értünk és amit szeretünk, azt természetesen osztjuk meg vele (a kertészkedő nagyapa örömmel ülteti a palántákat az unokájával együtt).

Nem is ébred bennünk ez az ellenkezés (vagy legalább is nem olyan erős) a fenti lovaglós, kertészkedős példáktól, vagy ha azt látjuk, hogy zenész családokban a picik nagyon korán belenőnek a zenélésbe, sportolók gyerekei korán részt vesznek a szüleik tevékenységében stb. A mi kultúránkban pedig érték az információ, és a gyerekeinket körülvevő környezetnek szerves része az írott nyelv. (Az "emergens írástudás" /emergent literacy/ elmélete szerint az írástudó társadalmakban a gyerekek kicsi koruktól folyamatosan sajátítják el az olvasáshoz vezető készségeket.) És a különbség nem csak annyi, hogy eddig készségekről beszéltünk, az ellenérzés pedig az információhalmozásnak szól, hiszen az olvasás és a matematikai érzék mégis csak valami készségféle és a tanulni tudás is legalább határeset. Csakhogy az előbbiekkel kapcsolatban általában nincsenek olyan élményeink, mint az "iskolás dolgokkal": az információgyűjtésről, olvasni, számolni tanulásról sok olyan tapasztalatot szereztünk, amitől egy kicsi gyereket meg akarunk óvni: unalmas órákon át ültünk kemény padokban, amikor minden porcikánk szívesebben szaladgált volna odakint. De ezekkel a babákkal nem ez történik. Koruktól és érdeklődésüktől függően, de mindig nagyon rövid ideig tart egy "foglalkozás" (ha egy 2-3 perces játékot lehet így nevezni), amit mindig az előtt kell abbahagyni, hogy megunnák. Nem véletlen, hogy a gyerekek ezt szeretik és kérik, épp úgy, ahogy azt kérik, hogy meséljünk nekik.

De mégis, mi haszna van annak, ha egy kétéves száz madarat ismer? Azért nem lehet erre egyszerűen válaszolni, mert ez a kérdés egy másik gondolkodási rendszerhez tartozik: (jó esetben) nem azért tanulja meg a kétéves a száz madarat, mert anyu úgy döntött, hogy ez ezért vagy azért hasznos, hanem mert amikor feketerigót láttak, nem csak azt mondták neki, hogy "nézd, madárka", hanem azt is, hogy ez feketerigó, amikor dolmányos varjút, akkor annak is megmondták a nevét, amikor széncinegét, akkor is. És amikor kiderült, hogy a gyereket ez érdekli, madaras könyveket nézegettek, madárhangokat hallgattak, télen madarat etettek, a sétákon odafigyeltek, mit látnak, mit hallanak stb. Vagyis csak annyi történik, hogy a gyereknek felkínálnak valamit és ha akar vele élni, a szülő veszi a fáradságot és további lehetőségeket teremt. Ha ugyanezt a gyereket a kutyák kevésbé érdeklik, nyilván nem fog azokból is ennyit megismerni. Ahhoz meg tulajdonképpen kinek mi köze, hogy a másik szülő milyen örömteli tevékenységekben osztozik a gyerekével: egyik mézeskalácsot süt vele, a másik úszni viszi, a harmadik diafilmet vetít, a negyedik kártyákon mutogat neki színes képeket - ki miben leli örömét maga is.

A koncepció szintjén tehát nincs arra bizonyíték, hogy a "korai tanulás" károkat okozna - ha így lenne, akkor nyilván a sérült gyerekekkel sem lenne szabad alkalmazni. Gondoljunk csak bele: azt el tudjuk fogadni, hogy a tanulási nehézségekkel küzdőket akár ilyen eszközökkel is segítsék a beilleszkedésben, de attól tartunk, hogy az ép idegrendszerű gyerekeket intellektuálisan és érzelmileg is túlterheli, végső soron épp a beilleszkedésüket nehezíti. Ugyanakkor a Doman-módszernek a konkrét megvalósítás szintjén vannak gyenge pontjai, hogy mást ne mondjunk: arra sincs bizonyíték, hogy ezzel a módszerrel elérhetőek az ígért célok. Tehát, aki nem olyan mulatságnak fogja fel, aminek az értelme a folyamatban van, hanem konkrét eredményeket akar, az nem feltétlenül lesz vele elégedett.

Folyt.köv.