A múlt hónap végén egy 20 éves indiai lány, Karishma Kannan 45 festményéből rendeztek kiállítást és jótékonysági vásárt Ho Si Minh-városban, így 11,500 dollárnyi összeget gyűjtöttek össze fogyatékos vietnami gyerekek javára.

Karishma Down-szindrómás és ha ebből azt gondoljuk, hogy ehhez a különleges teljesítményhez valami különleges dologra volt szüksége, csalódnunk kell: mindössze annyi történt, hogy korán felismerték a tehetségét és engedték tanulni. Nem volt különleges módszer, különleges eszközök, különleges iskola. Egy festő-tanár kellett, aki hitt benne és megtanította a technikai tudnivalókra. A többi Karishma oldaláról jött: "a festészet szeretete és tiszta, nyitott lelkének kifejezése" - ahogy tanára, Cyndi Beaumont fogalmaz. Karishma képzőművészeti oktatásában lényegében az volt különleges, hogy ugyanahhoz férhetett hozzá, mint mások.

Változik a közvélekedés, javul a közbeszéd színvonala a fogyatékosokkal kapcsolatban. Sokan már embereknek tartják őket vagy legalább szégyellik kimondani, ha nem. Ha szélesebb közönség előtt jön szóba a Down-szindróma, azért még mindig akad, aki nem hiszi el, hogy ez menedzselhető 24 órás ápolói szolgálat nélkül. Az az ötlet pedig, hogy egy értelmi fogyatékos gyereket egy osztályban tanítsanak 100 körüli IQ-jú társaival, a legtöbb ember számára őrültség, aminek a megvalósítása egyszerűen elképzelhetetlen. A tanárnak nyilván a leggyengébb tempóját kellene felvenni, ami a tehetségeseket visszavetné, de hát a fogyatékos is hogy érezné magát az épek között, biztosan borzasztó lenne mindig azzal szembesülni, hogy neki semmi sem megy, amit a többiek a kisujjukból kiráznak. És nem is látjuk, hogy ez a válasz sokkal inkább szól rólunk, mint az integrációról.

Olvasom Lannert Judit oktatáskutatónak "A tudatlanság útvesztői" c. publicisztikájában, hogy a magyar közoktatásban a "tehetséggondozás" mennyire vakvágányon fut. Azzal a módszerrel, hogy a gyerekeket nagyon korán szétválogatjuk "tehetség szerint" és külön tanítjuk őket, csak a intézményesítjük a különbségeket. Ráadásul a "tehetség" a magyar iskolában lényegében elméleti tudásból és fejlett verbalitásból áll. Az eredmény az, hogy nálunk a diákoknak csak kb. 10%-a nyújt kiemelkedő teljesítményt valamiben, míg pl. a finneknél, ahol az iskolák falain belül nagy a változatosság (nem az iskolák között), és alkalmazkodnak ahhoz, hogy a gyerekeket különböző módszerekkel lehet hatékonyan oktatni, a tanulóknak több, mint egynegyede teljesít kiemelkedően. (Mielőtt a kerítés és a kolbász előjönne: saját régiónkhoz képest is gyenge az eredményünk.) Egy szűk tehetségfogalommal operálva, szűk módszertani keretek között dolgozva veszítjük el a tehetségeinket és kárhoztatjuk végleges lennmaradásra a hátránnyal indulókat. És hogy ezt nem jól csináljuk, arról a tények sem tudnak minket meggyőzni.

Lannert Judit cikke nem a sajátos nevelési igényű gyerekek integrációjáról szól, de nekem eszembe jut róla az is (mert kalapácsom van). Az integrált oktatás nem csak azzal javítja a helyzetet, hogy más képünk van a Down-szindrómásokról, ha a mi osztályunkba is járt egy meg a tesónkéba is egy másik, mintha a "Down-kóros" csak egy szitokszó, amit arra kell ráfröcsögni, akit nem tartunk embernek. Az összefüggés fordítva is működik: azok a Down-szindrómások, akik előtt gyerekkorukban nyitva állnak a mindenki más számára elérhető lehetőségek, nagyobb eséllyel illeszkednek be sikeresen a "felnőtt társadalomba" is. A hosszasan tárgyalt Skotko-kutatásoknak volt egy olyan szelete, ami nem az "eredmények" részben szerepelt, számunkra mégis nagyon tanulságos lehet. A kérdőívekre válaszoló Down-szindrómás fiatalok 17%-a volt általános iskolás, 28% pedig középiskolás. A maradék 55% középiskolát végzett. Közülük 62% dolgozik és 14,5 % tanult tovább főiskolán vagy egyetemen (3% már végzett is, fele dolgozik). Mindössze 23,5 % az, aki nem tanult tovább és nem dolgozik - és ne felejtsük, hogy nekik is középfokú végzettségük van. Sok minden más az ő életükben, mint egy magyar DS gyerekében, de tagadhatatlan, hogy ezek között ott van az is, hogy a lehetőségek szélesebb köre érhető el számukra (pl. 1975 óta kötelező az integráció lehetőségét megadni a DS gyerekeknek is).

A lehetőségek körén mindannyian tágíthatunk, nem csak azok a kedves olvasók, akik foglalkozás körében vetik a magyar közoktatás alapjait. Szülőként, pedagógusként a tipikus fejlődésű gyerekeinknél gyakran azt figyeljük, miben különlegesek, mihez van tehetségük és ezen a területen igyekszünk minél több lehetőséget adni nekik (a saját lehetőségeinkhez mérten). Egy SNI gyereknél azonban hajlamosak vagyunk azt nézni, miben van lemaradva, mit nem tud, és ezzel nyüstöljük - hogy minél jobban hasonlítson a többiekre. Egy DS gyerek olyan sok területen lehet lemaradva, hogy a napjait lényegében születésétől fogva teljesen ki lehet tölteni mozgásfejlesztő, logopédiai, gyógypedagógiai foglalkozásokkal, felzárkóztatással, olyan dolgok explicit tanulásával és gyakorlásával, amit sokan mások jóval kevesebb erőfeszítéssel sajátítanak el. De senki sem mondta, hogy akinek sok területen van lemaradása, annak nem lehet más területeken - akár kiemelkedő - tehetsége.

A lehetőségeknek tehát két irányban (vagy két lépcsőben?) is nyitva kell lennie. Először is a "normál" élet felé, tanulási, sőt továbbtanulási lehetőséggel, az önálló (vagy minél önállóbb) élet lehetőségével, de ezen túl is, a kimagasló teljesítmények felé is nyitottan. A nyitást pedig a saját fejünkben kell elkezdeni, de van remény - ahogy a fent hivatkozott kutatásban válaszoló egyik DS fiatal mondta: "mindannyian képesek vagyunk a tanulásra."


képek innen és innen