Ebben a blogban eddig nagyon keveset írtam arról, hogy mit gondolok én, inkább a "nicsak, mit gondolnak mások" van középpontban. Azt gondolom, ez ezután is így lesz, de most mégis egy véleményes poszt jön (kimutatom a fogam fehérjét!), - bár nem egyedi, mégis az én személyes következtetésem, mindenki így tegye, ahova akarja.
Eddigi - elméleti és gyakorlati - ismereteim alapján nagyon valószínűnek tartom, illetve jobb ötlettel nem találkoztam, mint hogy az emberi csecsemő egy evolúciós örökséggel jön a világra és ennek az örökségnek része, hogy a teste és az elméje (amelyek nem képeznek külön egységeket) bár nagyon rugalmas alkalmazkodásra termett, mégsem bír ki mindent: arra van felkészülve, hogy a körülmények nem lesznek extrémebbek egy bizonyos spektrumnál és azon belül is van egy tartomány, amelyet optimálisnak él meg, amelyek között a legjobban fejlődik és a leginkább ki tud bontakozni. Kb. úgy, mint egy növényke: vannak olyan körülmények, amelyek között a magból nem tud növény fejlődni, van egy tartomány, amin belül kicsírázik, kihajt, megnő, és van egy optimális tartomány, amin belül a legerősebb lehet, leggazdagabban virágzik és gyümölcsözik.
Az optimális tartomány szélei felé közeledve egyre kevésbé erős, kevésbé hosszú életű, kevesebbet termő növényünk lesz, az "életbenmaradási tartomány" szélei felé közeledve pedig már csak a satnyaság fokozatait figyelhetjük meg.
A régészeti leletek, a kultúrantropológiai és zoológiai megfigyelések eredőjéből valószínűsíthető egy ilyen tartomány, amelyben utódainkat evolúciós múltunk nagy részében neveltük, amelyhez faji szinten alkalmazkodtunk és amire csecsemőként "számítunk". Ennek eredményességét a pszichológiai vizsgálatok és a gyermekgyógyászati kutatások jelentős része ma is megerősíti*, bár a "széleit" nem tudjuk pontosan meghatározni, annál is inkább (vagy kevésbé), mivel a jelek szerint ez épp egy olyan tulajdonságunk, ami egyénileg változik: vannak babák, akik szélesebb gondoskodási spektrumot tudnak optimálisan kihasználni és vannak, akiket a kisebb eltérések is megviselnek.
A legalapvetőbb szinten ennek a valószínűsíthető optimális tartománynak a lényege a gyakorlatilag állandó testkontaktus és a diszkomfort jeleire gyakorlatilag azonnali, adekvát reakció - ami egyúttal gyakorlatilag állandó lehetőséget jelent a szopásra is. A "gyakorlatilag állandó" részben azt jelenti, hogy éjjel és nappal egyaránt (sőt, ha lehet, éjjel még jobban, mint nappal), részben pedig azt, hogy a csecsemőgondozás nem egy emberre - még csak nem is egy szülőpárra! - van optimalizálva, hanem egy közösségre. (Lehet tovább cifrázni olyanokkal, hogy a szoptatás hosszát nem hónapokban, hanem években mérik, a gyerekek vegyes korcsoportokban tanulnak egymástól, sokat vannak a szabadban, látják a szüleiket dolgozni stb., de most elég, ha erre az alapra gondolunk.)
* Ha már szubjektív, itt árulom el, hogy amikor mostanában kevésbé szoptatáspárti véleményeket és ajánlásokat olvastam, eszembe jutott, hogy ezek szerint ez után a trend ellenében fogok sokáig szoptatni. Bár nem hivatkozom arra, hogy a hosszú szoptatás azért jó, mert én így érzem jónak - ez mások számára túl sokat nyilván nem jelent - hanem arról írok, hogy kutatásokban ilyen és ilyen előnyeit találták, én magam mégsem azért szoptatok hosszan, mert a tudósok bebizonyították, hogy a föld banán alakú, hanem mert így érzem jónak.
Utolsó kommentek