Az előző posztban egy kisfiúról írtam, akit nem fogadhatnak örökbe, pusztán azért, mert Down-szindrómás és a bírónő szerint ez kizárja, hogy valaha a társadalomba (bármelyik társadalomba) illeszkedhessen. Ha az ember képes nem gondolni arra, hogy ez is egy morzsa abból a rengeteg szenvedésből, amiben a gyerekeknek része van a világban, közel és távol egyaránt, akár legyinthetne is, hogy "Á, Oroszország!". Nálunk azért mennyivel jobb a helyzet, társadalmi integráció, miegymás. Csak ne botlanánk olyan, "orvosok által írt vagy ellenőrzött, szakmailag hiteles tartalmakba" amelyeket akár tőlünk térben vagy időben "keletebbre" is írhattak volna. Az Informed leírása az értelmi fogyatékosokról több olyan állítást is tartalmaz, amelyek nem állják meg a helyüket, amelyek túlzóan általánosítanak és az értelmi fogyatékosokkal kapcsolatos sztereotip, negatív képet erősítik. Ezek az elvárások pedig nem csak azt nehezítik, hogy a többségi társadalom be tudja fogadni értelmi fogyatékos tagjait, hanem azok valódi teljesítményére, együttműködési szintjére is hátrányosan hatnak.

A leírás szerint az imbecilisek (azaz a középsúlyos értelmi fogyatékosok) "nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között", ezért "veszélyeztetettek arra nézve, hogy bűnöző, deviáns társaságba kerüljenek." Ez az állítás talán nem tűnik olyan súlyosnak, azonban vegyük észre, hogy a bűnözés és az értelmi fogyatékosság kapcsolatát egyetlen tényezőre redukálja, amely ráadásul nem helytálló. Az értelmi fogyatékosok társadalmi kirekesztettsége és kiszolgáltatottsága legalább olyan fontos veszélyeztető faktor, mint az, hogy az ítélőképességük másképp működik, és egész biztosan nem mondható el mindnyájukról, hogy ez a különbség azt jelentené, hogy nincs erkölcsi érzékük. Épp ellenkezőleg, sokszor épp azért kerülnek bajba, mert azt nem tudják felmérni, milyen következményekkel járhat, ha jót tesznek, pl. valakinek segítenek. Erre mutat annak a Down-szindrómás fiúnak a tragikus esete, aki azért vesztette életét, mert egy sínek közé akadt kutyát akart kiszabadítani. Egy másik, szintén tragikus kimenetelű történetben az értelmi fogyatékos férfi kvázi inkább meghalt, mint hogy lopjon: Ép értelmű társa kényszerítette a lopásra is és arra is, hogy annak ellenére a vízbe ugorjon, hogy nem tud úszni. Előbbire nem volt hajlandó, utóbbira igen. Hogy kicsit demagóg oldalról fogjam meg a dolgot: ha nem tudott volna különbséget tenni jó és rossz között, talán még ma is élne.


A debilisekkel (értelmileg enyhén sérültek, tanulásban akadályozottak) kapcsolatban a kisebbik rossz, hogy válogatás nélkül mindannyiukról kijelentik, hogy "képtelenek a lényeg kiemelésére, önálló következtetésekre, ok-okozati összefüggések felismerésére". Minden bizonnyal vannak közöttük olyanok, akiknek ezek sok helyzetben gyenge pontjaik. Hogy mindegyiküknek minden helyzetben, nos, az egyszerűen nem igaz. A súlyosabb állítás azonban az, hogy "jellemző magatartásmódjuk az önteltség és a hiúság". Már az is ijesztő, hogy minden értelmi sérült egyformán viselkedik, de hogy fő jellemzőjük (szerintem az önteltség és a hiúság nem "magatartásmód") épp két ilyen negatív tulajdonság, az számomra egyenesen érthetetlen. Ennyi erővel azt is írhatnák, hogy az értelmi fogyatékosoktól joggal viszolygunk, mert elviselhetetlenek.


Van "szakmailag hiteles tartalom" az iskolai integrációval kapcsolatban is és ez nem veszi figyelembe, hogy a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek integráltan oktatva mennyivel jobb teljesítményt érnek el, hanem kijelenti: "Tehertétel a fogyatékos gyermek számára, ha normál osztályba kerül, ahol naprakészen (sic) kudarcok érik"  és "a kudarcok felfokozzák indulataikat, agresszív, kiszámíthatatlan viselkedést váltanak ki". Lehet vitatkozni az integráció előnyeiről, hátrányairól, feltételeiről, folyamatáról, de azt állítani, hogy ettől az értelmi fogyatékosok agresszívak és kiszámíthatatlanok lesznek, ismét csak nem tényeken alapszik és rendkívül káros hatású is.

Az előítéletes, tényektől messze álló és túlzóan általánosító következtetéseket még csak egy feltételes mód sem enyhíti, hanem mint törvényt jelentik ki. Vajon hányan hisznek ennek a leírásnak? A sztereotípiáinkkal összecsengő állításokat egyébként is ritkán vonjuk kétségbe és nem is kell ismernünk értelmi fogyatékost, hogy ismerjük "az értelmi fogyatékosokat", de miért is ne mondana igazat egy orvosi portál?

És vajon mennyi munka helyrehozni egy ilyen cikk hatását? Hány "dankablog", hány Down Világnap, hány segítsüti és hány ember csendes, kitartó erőfeszítése kell hozzá? És vajon mennyi hitele van az elfogult szülőknek az objektív orvosi leírással szemben?

Én mégis javíthatatlan optimista vagyok: azt gondolom, hogy azért találni ilyen leírásokat, mert még épp a végén vagyunk egy korszaknak, amiben ilyeneket gondoltak és amiben így kezelték az értelmi sérülteket. Ez az, aminek most épp lejárt az ideje, amiben éppen most válhat emberibbé a világ.