Nem az lesz az üzenet, hogy szükségtelenül "fejlesztett" (egészséges) gyerekek, és pénzéhes "fejlesztők". Meg nem is az, hogy képlékeny gyermeki agy és mikor ha nem most, mert aztán milyen jó lesz majd neki.

Inkább arról, hogy mennyire nem ez a lényeg.

Alapvetően azt gondolom, hogy a szülő és a gyerek közös, mindkettejük számára örömteli tevékenységei közül nem kell keresztet vetve kiszórni azokat, amikből a gyerek többet tanulhat. Jó esetben a gyerek nem is veszi észre, hogy "tanul" és még jobb esetben csak nagyon sokára fogja megérteni, miért féltik őt egyes felnőttek annyira a "tanulástól". Csak azt látja, hogy apa/anya szívesen játszik vele, milyen jó együtt lenni és milyen jó azt a közös dolgot csinálni: milyen jó tornyot építeni, képeskönyvet nézegetni, kártyákkal játszani, célba találni a labdákkal, minden macinak tányért és poharat osztani, egészen végigmenni a függőhídon. Csak azért, mert a szülő tudja, hogy az adott játék mely területek fejlődése szempontjából előnyös, a gyerek számára még az nem válik vérverejtékes kényszerré, hanem játék marad.

A "fejlesztés" szó maga már elég furcsán cseng, és nem csak azért, mert sokan beszélnek róla degradálóan. Úgy hangzik, mintha a felnőtt saját erőfeszítésével fejlesztené valamilyenre a gyereket, mintha nagy erőlködve kinövesztene mondjuk egy harmadik fület a homloka közepére. A gyereked nem olyan lesz, amilyenre alakítod. Ő már valamilyen. Magocska, amit hagyhatsz vagy segíthetsz fejlődni, de amiből nem tudsz másmilyen magot csinálni. Ha almamagot kaptál, a legjobban akkor jársz te is és ő is, ha örömmel elfogadod és almát nevelsz rajta. Nem érdemes nyüstölni, hogy váljon körtévé, mert az szebb, különlegesebb, többet keres. Vagy számon kérni rajta, hogy miért nem lettél fiam, inkább körte, én mindent megadtam neked.

Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy a korai fejlesztést egy csodálatos gyógypedagógus munkáján keresztül ismerhettem meg. Nála a fejlesztés azt jelenti, hogy érzékenyen figyel a gyerekre, pontosan látja, hogy általánosságban hol tart és hogy aktuálisan mit csinál szívesen. Arra a keskeny sávra csalogatja a gyereket, ahol az még részt tud venni a játékban (meg tudja csinálni a "feladatot"), de már nem a kisujjából kirázva, hanem mint kihívást: összpontosítással, nagy sikerélménnyel. Nem ő feszegeti a gyerek határait, hanem a gyerek maga. A fejlesztés nem lökdösés egy előre kitalált útvonalon, hanem a fejlődés segítése optimális körülményekkel, lehetőségekkel, motivációval. Attól "fejleszt", hogy mindig lehetőséget ad a gyereknek az előrelépésre, csak tőle függ, hogy lép-e, nem attól, hogy van-e hova lépni. Egy eltérő fejlődésű gyereket általában többször kell hívogatni, míg megteszi azt a lépést, amit egy normál fejlődésű társa magától, észrevétlenül meglép. Számára nem biztos, hogy elég a lehetőség, talán a vágyat is ébresztgetni kell. De az alapelv, hogy ő lép és én csak annyit segítek, amennyit kell, ugyanaz marad.

Az eltérő fejlődésű gyerekek esetében általában el szokták fogadni, hogy a (korai) fejlesztésre szükség van (a "ne maradjon le annyira" legitim cél, a "fejlődjön gyorsabban" meg nem), de még az ő szüleik is megkapják néha, hogy "mit kell azt a szerencsétlen gyereket kínozni, lehet, hogy csak boldog akarna lenni". Nem is az a válasz erre, hogy ugyanezek a kritikusok saját gyereküket elküldik az iskolába szorzótáblát tanulni, pedig lehet, hogy ők inkább csak boldogok akarnának lenni, hanem az, hogy a fejlődés és a boldogság nem zárják ki egymást. Nem kell választani, hogy szeretem vagy fejlesztem. Talán még aközött sem, hogy az anyja/apja vagyok vagy a tanára. Mert a legjobb fejlesztő módszer (igen, szerintem van "legjobb", sajnálom, hogy ezt kell mondanom) pontosan az, ha a szülő szereti a gyerekét. Egy kisbaba pedig nem abból tudja, hogy szeretik, ha megmondják neki, hogy "szeretlek" vagy hogy "kicsim, tudom, hogy ez most rossz neked, de azért csináljuk, mert később ettől jó lesz". Abból tudja, hogy szeretik, ha állandó testközelségben tartják, igény szerint szoptatják, nem hagyják sírni, a szükségleteire reagálnak, és hagyják, hogy ezeket a szükségleteket "kinője", meghaladja.

A fejlődés lehetőségének biztosítása pontosan ez az üzenet: Örülünk, hogy velünk vagy, hogy veled lehetünk, szeretjük, amilyen vagy és amilyenné válni akarsz. Hiszünk benned és melletted vagyunk. Bízunk benned és bízhatsz bennünk. Ez az a "korai fejlesztés", amire minden gyereknek szüksége van és meggyőződésem, hogy az SNI gyerekeknek is leginkább erre van szüksége. Talán nem is véletlen, hogy a felsorolt "szeretetkifejezők" nem csak biztonságérzetet adnak, hanem mind konkrétan segítik az idegrendszer fejlődését is.

Ehelyett nem érdemes az érzékszerveket, a mozgást, a gondolkodást fejleszteni, ugyanakkor azt is gondolom, hogy ezen az alapon viszont mindenképpen: Aztán lehet körülnézni, mik azok a "direkt" fejlesztő módszerek, amiben a szülő hinni tud, mi az, amit örömmel tud együtt csinálni a gyerekével vagy amit bizalommal tud a szakemberek kezéből elfogadni. Egy Down-szindrómás gyereknél pl. gyakorlatilag minden területen elkel a segítség, ami két dolgot jelent: A rossz oldal, hogy majdnem biztos, hogy nem lesz idő mindent egyenletesen "fejleszteni". Kár is emiatt aggódni, a nap 24 óra marad nekünk is, a gyereknek is. A jó oldal viszont, hogy lényegében bármit csinál, minden tevékenység éppen fejleszt valamit: akár a nagyobb testvérei dögönyözik, akár a kendőben zötyög az anyja hátán, akár a macska szőrét markolássza, akár a karikát fűzi fel a montessori toronyra.

Nem akarok úgy tenni, mintha a kisujjamban lenne a korai fejlesztés, a gyógypedagógia minden területe a logopédiától a gyógytornáig oda-vissza, mert messze nincs. Ismereteim és tapasztalataim is igen korlátozottak. De ha egy szülő megkérdezi, szerintem mi az az egy fejlesztési módszer, amit mindenképpen csináljon a gyerekével, mint szülőtársa azt mondanám: szeresd és bízz benne.

 

 

* de nem ígérem, hogy utoljára


kép innen