Eddig két cikket linkeltem be arról (itt és itt), hogy mi a baj a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek iskolakötelezettségére vonatkozó törvény módosító javaslatával. Most összefoglalom, amit én lényegesnek érzek az ügyből.

A súlyosan-halmozottan fogyatékos, iskoláskorú gyerekeknek - a fogyatékkal élő személyek jogairól szóló ENSZ egyezménnyel összhangban - alkotmányban rögzített joga, hogy tanulhassanak. (Alapfokon ingyenes és kötelező, középfokon ingyenes és mindenki számára hozzáférhető /X. cikk/, bármely megkülönböztetés nélkül, ideértve a fogyatékosságot is /XIV.cikk/) Magyarországon 2006-ig ezek a gyerekek mégsem voltak iskolakötelesek. 2006 óta lehet és 2010 óta kötelező fejlesztő iskolai csoportokat létrehozni számukra és heti 20 óra oktatást biztosítani. Magyarán végre érvényesíthetik a jogaikat és iskolába járhatnak.


Minek képezni a képezhetetleneket?

A "súlyosan-halmozottan fogyatékos" nem azt jelenti, hogy képezhetetlen, hanem azt, hogy alapvetőbb dolgokat is kemény munka árán, sok segítséggel tud megtanulni. Valamikor a Down-szindrómásokat is képezhetetlennek tartották, akkor nem is végeztek főiskolát, nem szereztek jogosítványt, nem végeztek értelmes munkát. Senki nem is sejtette, hogy valaha ilyesmire képesek lesznek. Akkortól fogva képezhetőek, amióta képzik őket. A súlyosan-halmozottan fogyatékosok számára a cél sokszor a mozgás, a kommunikáció és az önellátás minél magasabb szintű elsajátítása. Olyan dolgok, amelyek felnőtt korukban kevésbé kiszolgáltatottá és kevésbé kiszolgálandóvá teszik őket.


De hát a módosító javaslat nem arról szól, hogy ne képezzék őket, hanem csak arról, hogy ne legyen számukra kötelező a heti egyen húsz óra, hanem a tanulási képességet vizsgáló bizottságok döntése alapján egyénre szabott órakeretük legyen. Mire hát a paláver?

Mennyivel remekebb dolog a gyerekekre szabni az oktatást, nem egy kötelező kerethez igazítani őket! Nálam lelkesebb híve az egyénre szabott oktatásnak kevés van, de sajnos itt a kérdés (egyik fele) az, hogy kit kötelez a "kötelező 20 óra". Jelenleg a dolgok úgy állnak, hogy a 20 órát nem a gyerekek nem bírják, hanem az önkormányzatok, akiknek az oktatásukról gondoskodniuk kellene. Sokan most sem kapják meg ezt a 20 órát, sőt vannak, akik nem is tudnak róla, hogy joguk van hozzá. A "kötelesség" itt kétoldalú, a gyerekeknek annyihoz marad joga is, amennyire az önkormányzatokat kötelezik. Nem minimum, hanem maximum. Egy érintett szülő, Uzipeti saját példájukat meséli el itt: 

Másfél évig harcoltunk a fejlesztő iskoláért, mindent be kellett vetnünk. Nem egy faluban, nem egy kis településen, hanem az ország második legnagyobb városában. Sikerült, szerencsénk volt, választási év volt! A "tisztelt városvezetés" nem merte megkockáztatni, hogy országos ügy legyen a törvény semmibe vételéből. A következő évben már nem indult újabb csoport, "nincs elég jelentkező" mondták, ez pedig úgy lehet, hogy a szakértői bizottság egy szülőnek sem ajánlotta a fejlesztő iskolát, önkormányzati nyomásra. Egy csoport van, amit sokkal könnyebb megszüntetni, máshová tenni.

Ehhez képest kell a "kötelező"-t értékelni.

A kérdés másik fele a gyerekek terhelhetősége és a bizottságok. (Csak zárójelben, mert másik "forró téma" és nem akarom ebbe az irányba elvinni: Terhelhető-e egy ép hatéves heti 25-30 órával? Ennyiszer 45 percig egy helyben üléssel? Hatévesen mégis tankötelesek lesznek, annyi órában tanulnak, amennyit az iskola meghatároz és akkor állnak fel, ha a tanító néni azt mondja.) A súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek terhelhetősége se nem statikus, se nem tartalomtól független, se reálisan fel nem becsülhető idegenekkel való egyszeri találkozásból. Vagyis a terhelhetőség ingadozó is (az enyém is) és növelhető is, pl. azzal, hogy okosan terhelünk. Okosan terhelni pedig az tud, aki a terhelést csinálja, vagyis a pedagógus: a 20 óra különböző mértékben megterhelő tevékenységekkel tölthető ki hasznosan és hogy kinél mikor mivel, az változó. Aki hivatalosan terhelhető 20 órában, annak sem mindegy, hogy mivel "terhelik". A bizottságok pedig még akkor sem tudnának erre reális becsléseket adni, ha ott csupa karizmatikus, szakmájának csúcsán álló, végtelenül pontos, alapos, egyben emberfölöttien intuitív, minden nap minden órájában egyformán kipihent szakember nyitott derűvel, figyelmét mindenre kiterjesztve vizsgálná a gyerekeket (és nem állnának sem nyomás alatt és nem lennének már most is túlterhelve). De ott is emberek dolgoznak, mindenfélék, mint bármelyik másik szakmában.

Hogy miért pont a 20 órához kell ragaszkodni, azt is Uzipeti fenti kommentjéből mutatom: 

A 20 óra törvényi meghatározása garantálja a fejlesztő iskolában eltöltött öt délelőttöt. 5X4=20 Az öt délután szociális ellátás keretében (mint egy napközi, de pluszban ápolási ellátás is) 5x4=20. 20+20=40 óra= az egyik szülő heti munkaideje! Kisebb óraszámmal ez nem jön ki. Nem kell ápolási díjat fizetni a szülő részére, újra közösségbe kerül a sérült gyerek is a szülő is.


Tudomásul kell venni, hogy nincs mindenre pénz. Lehet, hogy máshol már 40 éve ténylegesen joga van az oktatáshoz minden gyereknek, de attól nekünk nem lesz több pénzünk. Nehéz idők járnak, a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek oktatása sajnos ma Magyarországon luxus. Fontosabb dolgokra se telik, ez van.

Ez az érv is gyakran felmerül a témáról szóló cikkekben vagy a kommentjeikben. A válasz egyik oldala az, hogy ha az olcsóbb megoldást keressük, akkor nem lehet vita, hogy oktatni kell: részben a fent vázolt matematika miatt, amivel a szülő segélyezett helyett újra kereső (adófizető) lehet, részben azért, hogy a súlyosan-halmozottan fogyatékosok felnőttkori ellátásának költségei csökkenjenek (ha önállóbbak, kevesebb külső gondoskodásra van szükségük).

A másik oldal, hogy fontosabb dolgokra sem telik. Mégis, kinek az ENSZ egyezményben elfogadott, alkotmányos jogai sérültek volna azzal, ha a Köztársaság tér nevét nem egyszerűsítik II. János Pál pápa térre? Ha nem kell kismillió BKV táblát lecserélni, mert épp most jött el az ideje, hogy sürgősen kifejezzük, mennyire nem szeretjük, hogy valaha szeretnünk kellett Moszkvát? Budapesten 26 közteret neveztek át! Sorozatos sztrájkokkal bénították volna meg az ország életét a labdarúgás szerelmesei, ha nem kap a Puskás stadion hirtelen 35 milliárd forintot? Senki se mondta az APEH-VPOP összevonásnál, hogy jó ötlet, persze, de hát most nincsenek erre százmilliók, gyerekek. Vagy hogy nincs mindenre pénz, bocsi, meg kell fogni minden milliót, maradjon egyelőre Ferihegy. Nem akarok ebben az irányban sem túl messzire futni, külön blogot lehetne vezetni az ilyen tételekről. És persze lehet vitatni, hogy mi mennyire fontos, én nem is akarok ezen rugózni, elhiszem, hogy másnak más a szívügy, mint nekem. De azért az alkotmány csak alkotmány. Ha asztalra meg képeskönyvre telik mellé, teljen már a betartására is.

És szándékosan nem pedzegetem az emberi oldalt. Nem mintha nem érteném, mit érezhet a fentebb idézett szülő, amikor ezt írja itt:

Nekem súlyosan-halmozottan fogyatékos lányom van. Most ebben a pillanatban az iskolai "Ki mit tud"-on szerepel a csoporttársaival. Nekem ez többet jelent mindennél.

De azt gondolom, nem annak kell számítania, hogy 3500 iskolás korú gyerek szülei közül hánynak lehet része ilyen örömben. Bizonyára nagyon sokan élnek át elementáris örömöt akkor is, ha egy labda átgurul egy vonalon, mégsem lelkesít, ha az ő örömükre költik a közpénzt. Elvis Presley népes magyar rajongótáborának boldogságát sem érzem át, ahogy "Only you"-t dúdolnak a róla elnevezett téren. Nem várom, hogy olyanok szeressék ezeket a gyerekeket, akiknek fogalmuk sincs sem róluk, sem a témáról. Nem várom, hogy épp az ő szüleikkel érezzenek együtt, amikor az együttérzésben talán még a pénznél is jobban szűkölködünk.

Azt várom, hogy tartsuk be nagybecsű alaptörvényünket, mert kötelességünk, és szűkös időkben válasszuk a kifizetődőbb megoldást, mert így racionális.

És ezért megyek el péntek délután a Kossuth térre.

Gyertek ti is!