(A tegnapi poszt folytatása arról, hogy miért éri meg Down-szindrómás / sérült babákkal a segített szobatisztaságot gyakorolni, még akkor is, ha az ő szüleiknek kevesebb mozgósítható energiája van egy ilyen új szemlélet elsajátítására.)

A kötődő nevelés gyakorlatához szervesen kapcsolódva, és annak többi eleméhez hasonlóan működve az EC is eszköz lehet olyan nehézségek kezelésében, amelyek nem köthetőek közvetlenül a szobatisztasághoz. A kötődés kialakulásának természetes folyamatát több ponton is megzavarhatja, ha a baba "más" (erről a hordozás kapcsán írtam korábban). Az EC lényegét jelentő egymásra hangolódás és együttműködés önmagában pozitív irányban hat, de a non-verbális kommunikáció, egymás szavak nélküli megértése, megérzése is segíthet - nem csak a kötődés kialakulásában, hanem az esetleges beszédfejlődési hátrányok ellensúlyozásában is. A DS babáknak talán másoknál is nagyobb szükségük van arra, hogy környezetük megerősítse: figyelünk arra, amit közölni akarsz; fontos, amit érzel; értjük, érteni akarjuk, amit mondasz és érdemes tőlünk segítséget kérned, mert megkapod. Ha a gyerek azt tapasztalja, hogy nincs a kommunikációjának olyan eleme, amelyet a környezet szándékosan és szisztematikusan figyelmen kívül hagy (az ürítés igényével kapcsolatos jelzések tipikusan ilyenek), ez további biztatás a számára, hogy próbálkozzon érzései kifejezésével.

Személyes meggyőződésem, hogy az igazán hatékony és hosszú távon is hasznos fejlesztés kulcsfontosságú eleme, hogy a gyereket jól ismerjük és jól értsük: általánosságban is tudjuk, mire képes, hol tart, és aktuálisan is meg tudjuk ítélni, hogy van-e még kedve, ereje figyelni, aktívan játszani, mozogni vagy eljött az a pillanat, amikor pihenésre, lazításra, visszavonulásra van szüksége. Az sem szerencsés, ha nem elégítjük ki a vágyát a tanulásra és az aktív részvételre, de az sem, ha erőltetéssel vesszük el a kedvét az egésztől. Ebben nagy segítség lehet, ha korán megtanuljuk, hogyan érthetjük meg már egy kisbaba testbeszédéből, izmainak feszültségéből is, hogy mire van szüksége, mi az, amiben jól érzi magát. A terápiák és álterápiák útvesztőiben sem mindig könnyű kiismerni magunkat és előfordulhat, hogy elbizonytalanodunk, kire is hallgathatunk. Még ilyenkor is jó, ha a babánkra tudunk hallgatni.

Az EC-vel nem csak a szülő tanul, hanem a baba is - és nem csak kötődést és kommunikációt, hanem saját testi folyamatainak észlelését és irányítását is. Nem csodálkozunk, hogy a hipotón izmoknak testszerte erősítésre van szüksége és (többnyire), elvégezzük az előírt tornákat, de nem gondolunk arra, hogy a záróizmok ugyanúgy igénylik az edzést. Az EC-vel olyan készségeket gyakorol, amelyek fejlesztése egyébként is cél: megtanulja az információtengerből kiválasztani azt, amire az adott helyzetben figyelni kell, megtanul figyelni rá, reagálni rá és egy (kezdetben általában mozgásos) választ adni rá. Mindezt egy számára releváns és az ő életében jelentőséggel bíró helyzetben gyakorolja – ami a hatékony fejlesztés másik ismérve.

Szintén nem “evidens” hozadéka az EC-nek az a lelki megerősítés, amit a kezdeti, többnyire meglehetősen bizonytalan időkben az jelent, hogy bár nem tudjuk, mire lesz képes a gyerekünk, egy valamit egész biztosan máris tud - és ez az “egy valami” hangsúlyozottan olyan terület, amelyen a köztudatban élő kép és az előzetes elvárások igen kevéssé biztatóak. Ezzel kezdettől van egy olyan biztos pontunk, amiből erőt meríthetünk a saját fejünkben élő és a környezetünkből érkező előítéletek meghaladására. Egy olyan Down-szindrómásra, akinek egy évesen már nincs szüksége pelenkára – még “a biztonság kedvéért” sem – ritkábban olvassák rá a “(soha) nem fog tudni” kezdetű átkokat. És nem csak azért, mert elakad a lélegzetük. Ez szintén nem csak a szülőnek támasz, hanem a gyereknek is, aki csecsemőkorától sokszor éli át azt, hogy a környezete rendkívül ügyesnek tartja. Ez nagyon fontos útravaló lehet valakinek, akire későbbi élete során az átlagosnál valószínűleg több kudarcélmény vár.

Az EC tehát remek dolog és a sérült babák gondozásában még remekebb is lehet, mint másoknál. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor mégsem ajánlott a “minél korábbi kezdés” - és itt nem csak azokról a babákról van szó, akik életük első hónapjait kórházban kénytelenek tölteni. Ahogy az elején említettem, a fejlődési eltérések, ezek következményei a kötődés kialakulására és a sérüléssel való megbirkózás traumája a szülőknek sok belső munkát ad és megnehezíti a szülő-gyerek együtt működését. Ezekben segíthet is az EC gyakorlása, de ha a megrázkódtatás túl erős és az elfogadás még túl gyenge lábakon áll, előfordulhat, hogy a szülőnek egyszerűen nincs türelme hozzá, hogy egy természetes (nem lineáris vonalú, vagyis “visszaeséseket” is hozó) tanulási folyamatban elkísérje a gyerekét. Egy ilyen helyzetben az EC nem tud az az örömteli együttműködés lenni, ami az egésznek az értelmét adja. Ekkor érdemesebb lehet előbb a sebek gyógyításán munkálkodni (akár szaksegítséget kérni, vagy enyhébb esetben a kötődő nevelés más eszközeivel élni), csak aztán próbálkozni, esetleg a teljesebb odaszánás idejéig egy “minimál-változatot” gyakorolni: csak ébredés után, pelenkacserekor, fürdés előtt és után pisiltetni és a székletürítés könnyebben megfigyelhető jeleire reagálni.

Akárhogy is döntünk, a mindenkire vonatkozó tanácsok a sérült gyerek szobatisztaságra szokásánál is fontosak: figyeljünk a gyerekre és ne pörögjünk rá a témára túlságosan. Így vagy úgy meg fogja tanulni -  addig is szeretgessük sokat, vegyük ölbe, játsszunk vele csak a játék öröméért és ne felejtsük el, hogy a mi életünk is arra való, hogy élvezzük.