érintő

Sámuel öt éves, mosolygós, szöszke kisfiú. Szeretetet árasztva és szeretettel körülvéve él egy boldog családban, akik így gondolnak az eltelt öt évre:

5 évvel ezelőtt januárban értesültünk egy levelezőlistára írt körleveléből, hogy a kórházban hagytak egy két hónapos Down-babát és családot keresnek neki. Nem gondolkoztunk mi addig örökbefogadásról, hiszen volt négy saját gyerekünk (13, 11, 9 és 7 évesek). Épp kezdtük élvezni, hogy már nagyok a gyerekeink, hogy lehet már haladni, beszélgetni velük. Magunkat sem a gyerekvállalós korba tettük már, hiszen negyven évesek voltunk. De jött a levél, telefonálások, hezitálások… döntés.

Természetesen megkérdeztük a gyerekeinket is, hogy ők mit szólnak. Örömmel fogadták egy kicsi érkezését. Arról, hogy Sámuel Down-szindrómás, és hogy az mit jelent, valami sejtelmük volt, mert addig is jártunk sérültekkel közösségbe. Kikötötték, hogy ez a gyerek nem a mi kettőnk gyereke (a férjemé és az enyém), hanem hatunké. Ők azóta is azt mondják, hogy kettőnknek van négy gyerekünk, és hatunknak van egy. Az érkezését minden gyerek várta, mindenki készített neki valamit a fogadására. Egyikük akkor volt elsős, ő úgy gondolta, hogy világító üvegfestékkel írja ki Sámuel ágya fölé, hogy „Örülök, hogy megszülettél!”, azért, hogy éjszaka is lássa. Ez azóta is ott világít az ágy fölött.

Semmilyen papírunk nem volt ahhoz, hogy kihozhassunk a kórházból egy gyereket. A jogi része igen kacifántos volt, kb. egy évig tartott, amíg minden rendeződött. 2006. febr. 7-én kihoztuk Sámuelt a kórházból és hazáig meg sem álltunk vele. Itt aztán megkezdődött a visszazökkenés a kisgyerekes életmódba, úgy, hogy ezt már tényleg hatan csináltuk. A gyerekek beosztották, hogy ki mikor eteti, pelenkázza, tornáztatja Sámuelt. Az első hónapokban éjszaka is evett. Egyszer éjjel felsírt, magamhoz vettem. Épp etettem, amikor nyílik az ajtó, megjelenik az egyik gyerek, és közli, hogy most ő van soron. (Megköszöntük és aludni küldtük.) Két hónapon belül már korai fejlesztésre vittük. Nagyon jó volt az! Két évig jártunk oda!

Rengeteg kalandunk volt Sámuellel. Sokszor a „Három férfi és egy mózeskosár” c. film jut az eszembe magunkról. Anyatejet kaptunk 8 hónapos koráig, amit csak reggel lehetett elhozni. A régi autónkat ki kellett cserélni egy nagyobbra és már a kereskedésben várt az új gazdára, amikor egy napra mégis szükségünk volt mindkét autóra. Kihoztuk a régit, este visszavittük. Igen ám, de a vacsoránál keresem az anyatejet, és nincs. Akkor ugrik be, hogy az bizony ott maradt a másik autóban. Az autókereskedés zárva, őrzött, védett területen az anyatej, szombat este. A biztonsági őr előjött, a férjem meg mondta, hogy abban a piros Vectrában hátul anyatej van, és az most kéne a gyereknek. De mivel nem nyílik jól a csomagtartója, ezért hozott magával egy másik gyereket, aki majd bemászik érte. Meglett. (Hogy a biztonsági őr mit gondolt, nem tudjuk.)

Sámuel két évesen bölcsődébe ment. Épp akkor indult, nyílt egy uniós projekt keretében az egyik bölcsődének két integrált csoportja. Összesen nyolc gyerek volt a csoportban, ebből kettő sérült, és lényegében két gondozónővel. Ideális volt! Az volt még nagyon szimpatikus, hogy ebbe a bölcsődébe korábban is felvette a vezetőnő a sérült gyerekeket, és ő állt ki mellettük a lázongó, egészséges gyereket nevelő szülőkkel szemben, ha volt ilyen. Tulajdonképpen azt folytatták, amit eddig is csináltak, csak támogatással és csoportlétszám-csökkentéssel. Olyan intézmény volt az, amivel minden szempontból maximálisan meg voltunk elégedve! Helyben kapott fejlesztést is.

2010 szeptembere óta óvodás. Ez nagy váltás volt. Hirtelen bekerült egy 25 fős gyerekközösségbe, ahol ő az egyetlen sérült. Az első hónapok nehezek voltak. Tiltakozott, rúgott-csípett-harapott. Most már szeret járni, őt is szeretik, az óvónők is nagyon jók.

Mit hozott Sámuel a családunknak?

- A legkisebbnek egy kistestvért. Akárhogy is nagycsalád voltunk addig is, de a legkisebb gyerek után nincs még egy, és az utolsó gyerek bizony valahogy mindig egy kicsit hisztisebb, nyafogósabb… Neki jót tett Sámuel. Hirtelen a legkisebb gyerekből felelős bátyus lett.

- Jót tett a magukkal, a világgal, velünk küszködő kamaszainknak is. Amikor harapós hangulatban vannak/voltak, akkor a legérzékenyebbek is. Ilyenkor nagyon jól jön egy kistestvér, akihez oda lehet bújni, akit meg lehet puszilgatni, akinek el lehet mesélni, hogy mi van.

- Mi, szülők, jobban látjuk, értékeljük a gyerekeink önmagukhoz képest tett fejlődését.

- Nekem nagyon sok határozottságot hozott. Eddig sem voltam egy falra kenhető fajta, de Sámuel ezt meg is erősítette. Hajthatatlanul kiküzdöttem mindent, ami járt neki. Úgy éreztem, hogy ennek a gyereknek senkije nincs, aki a jogait képviselje, csak én. És mivel nem a saját gyerekem, ezért még jobban ki kell állnom mellette, mert az elhagyatottságában, a downságában még kiszolgáltatottabb, mint az enyémek.

- Az egész családnak nagyon sok vidámságot, pörgést is. Meg is fiatalodtunk bele. Csökkent a család átlagéletkora!

- Sámuel igazi erőforrás! Reggelente leül a lépcsőre, és boldogan mondogatja az óvónők nevét („Megyünk Mártikához, Lindához, óvodába…”) . Mi meg mosolygunk, és töltődünk tőle, mert rajta kívül senki nem gondol ugyanilyen lelkesedéssel a főnökére, az osztályfőnökére, vagy iskolájára.

Sámuel decemberben múlt 5 éves, de a szókincse a kamaszok szókincse is. Míg a nagyoknál az óvodából „hoztuk” a csúnya szavakat, be kell vallani, hogy Sámuel „vitte” ezeket. (Nem túl durvákat, de azért mégis!) Nem tisztán, de nagy szókinccsel, sok szinonimával beszél. Ha nem értem, hogy mit mond és visszakérdezek, más szavakkal mondja el, amit előtte.

- Egyszer kidobott valami „nem szeretem ételt” a szemetesbe. Leszidtuk. Filmmegvonás. Utána többször mondta az asztalnál: „Dobtam kenyeret kukába, nem nézek Rémusz bácsit.”

- Bemegy a szobába, villanyt gyújt: „Kapcsoltam lámpát, villanyt, világos van.”

- Ma reggel mondta, amikor be akartam cipzározni a pulóverét: „Nem kell cipzár, hagyjuk a cipzárt!”

- Új fejlesztőpedagógus jött az óvodába. Amikor Sámuel befejezettnek gondolta a foglalkozást, mondta neki, hogy: „Vége van. Pakolunk. Ebéd.”

- Évekkel ezelőtt a mosogatógépre rajzoltam egy házat és kitettem rá a családtagok fényképét és nevét nyomtatott betűkkel. Ezeket a fényképeket pakolgatjuk be a házba, attól függően, hogy ki van itthon. Mostanra más környezetben is felismeri a nagy nyomtatott M betűt (Mama) és a Papa szót.

- Ha valahova hívjuk és ő épp nem akar jönni, pl.: „Gyere, vacsorázunk.”, akkor múlt időbe teszi a cselekvést: „Nem, vacsoráztunk!”

Születésnapok. Ez a mai nap születésnap, évforduló, ünnep. És természetesen a szülésnapja is az december elsején. De az első nagyon furcsa volt. Megünnepeltük, de nem volt igazi múltja, története annak. A nagyoknál mindig elmeséljük, hogy hogyan vártuk őket, hogyan mentünk a kórházba, mit szóltak a többiek. Sámuel első születésnapjánál nem voltak ilyen mesélhető élményeink. A másodiktól már persze lettek. Ha nem is konkrétan a születésére vonatkozóan, de arról, hogy milyen volt, amikor „kicsi” volt.

Nagyon örülünk, hogy nálunk van!

Sámuel története sok másik bemutatkozással együtt elolvasható a downszindroma.hu kincs-tár rovatában is.