Kb. 30 éve egy pszichológus hét (különböző foglalkozású) társával különös kísérletbe fogott: felvetették magukat különböző kórházak pszichiátriai osztályára azzal a panasszal, hogy hangokat hallanak. Többségében skizofréniával diagnosztizálták és minden gyanú nélkül fel is vették őket, összesen 12 kórházba. Az álpaciensek kezdetben kicsit izgultak, hogy gyorsan lelepleződnek majd, de aztán teljesen normálisan viselkedtek. Korábbi életükről úgy számoltak be, ahogy az - normálisan - zajlott. Átlagosan 19 napig tartották benn őket (a maximum 52 nap volt) és sem az orvosok, sem az ápoló személyzet nem jött rá, hogy normálisak - csak a valódi (?) betegek egy része gyanakodott. Normális élettörténetüket egy skizofrén beteges élettörténeteként értelmezték, normális viselkedésüket egy skizofrén zavart viselkedésének láttták, haza is skizofrénként bocsátották őket. A címke önálló életre kelt és maga alá gyűrte az embert.

Az ilyen sztereotipikus címkékre nagy szükségünk van: Egyszerűsítések nélkül képtelenek lennénk a felénk hömpölygő információáradatot megszűrni és értelmezni.  Bizonyos helyzetekben azonban az ilyen ökölszabályok mintegy kognitív érzékcsalódásként működve épp a megismerést akadályozzák. Megszoktuk pl., hogy a szobák falai merőlegesek, a padló és a plafon pedig egymással párhuzamosak és ennek a tudásnak a segítségével megbízhatóan meg tudjuk ítélni a szobában levő tárgyak, személyek távolságát és nagyságát, de ez a hasznos megszokás becsap minket, ha egy Ames-szobát látunk és nem vesszük észre, hogy a kép bal oldalán álló személy valójában kétszer olyan messze van, mint a jobb oldali, ezért tévesen látjuk kisebbnek.

 

Csak akkor derül ki az igazság, ha egy másik nézőpontból szemlélődünk.


Két kérdés is felmerülhet ezekkel az elkerülhetetlen, hasznos, de olykor félrevezető címkékkel kapcsolatban: lehet-e és érdemes-e mögéjük néznünk, hogy meglássunk egy másik igazságot (is)?

Tudjuk-e pl. az Ames-szobát torznak látni? A vizsgálatok azt mutatják, hogy az olyan emberek, akik tőlünk eltérően nem kockaházakban nőnek fel, hanem teszem azt az őserdőben, nem dőlnek be a trükknek - mert mások az alapfeltevéseik a fizikai világgal kapcsolatban. De van egy másik csoport is, akiket nem lehet becsapni. Mérő László elmondása szerint a szerelmes nők a pasijukat nem tudják ilyen természetellenesen kicsinek látni, azt mondják, valami nem stimmel a szobával.

Lehetségesnek tehát lehetséges, de érdemes-e rászánni a plusz erőfeszítést? Ha személyekről van szó és nem plafonokról és padlókról, akkor már nem csak az számít, hogy kíváncsiak vagyunk-e egy másik igazságra, hanem az is, hogy milyen következményei vannak a címkézésnek. Egy másik, szintén kb. 30 éves vizsgálatban diákokat címkéztek fel: tanáraik előtt egy teszt eredményére hivatkozva "jósolták meg", melyikük fog sokat fejlődni, valójában azonban egy kalapból húzták ki a neveket. A címkék nem csak a tanárok viselkedését változtatták meg: a kiválasztott tanulók IQ-ja is nőtt (minél fiatalabbak voltak, annál inkább). Az ilyen önbeteljesítő jóslatok működését azóta többszáz vizsgálat igazolta.

Vannak tehát olyan esetek, amikor nagy a tét, a sztereotípiákat mégis leginkább csak akkor szeretjük felbontani, ha érintettetek vagyunk valahogyan: személyünkben vagy szeretteink által. (És van még egy kisebbség, akik szívesen választják az információfeldolgozás hosszabb útját: azok, akik számára olyan élvezetet jelent maga a gondolkozás, mint másnak a horgászás, a keresztszemes hímzés vagy a repülőgép modellezés.)

Képzeljük most el, hogy kiválasztják a legrosszabb tulajdonságunkat, a legnagyobb gyengeségünket, azt, ami leginkább akadályozza, hogy az életünket zökkenőmentesen éljük. Ezt a tulajdonságot rátetoválnák a homlokunkra és valahányszor valaki bemutat minket, ezt mindenképpen megemlítené, mint ami alapvetően határozza meg, hogy kik vagyunk. Így hordoznánk a lusta, csaló, trehány, torkos, pletykás, felszínes és egyéb bélyegeket és úgy emlegetnének bennünket, mint "középkorú, hűtlen férfi" vagy "csinos, akaszkodó nő". Úgy keresnénk állást, hogy a felvételnél csak le kellene olvasni a homlokunkról, hogy későnkelők, halogatók vagy hazudósak vagyunk. Ha társat próbálnánk találni, csak azok közül választhatnánk, akik nem bánják, hogy szalmalángok, érzelmileg üresek vagy csapodárak vagyunk. Vajon hogy élnénk normális életet, hogy kapnánk jó állást, hogy nőnénk fel a feladatainkhoz? Mennyire lenne igazságos (és mennyire lenne hasznos), ha a leggyengébb pontunkon át néznének ránk és személyiségünk, viselkedésünk többi részét mind ezzel festenék át?

 

Ha legközelebb olyan embert látsz, akinek a homlokára van tetoválva a "fogyatékos" bélyeg, jusson eszedbe, hogy a te homlokodon mi állna egy ilyen világban és hogy mit szeretnél, hogyan bánjanak veled akkor.

 

fotó innen