érintő

Az olvasás prototipikus képe a legtöbbünk fejében valami ilyesmi:

Néhányunk fejében esetleg ehhez hasonló:

De gondoljunk csak bele, mennyire átszövi világunkat az írott betű és próbáljuk meg elképzelni, milyen lenne az életünk, ha nem tudnánk olvasni (azon túl, ugye, hogy most értetlenül merednénk a képernyőre). Nem csak a lefekvés előtti könyvbújás vagy a reggeli újságolvasás maradna el, de még a tévéműsorból sem tudnánk kikeresni, mikorra tették át már megint kedvenc szappanoperánk kezdési idejét. Nem tudnánk elolvasni a neveket az ajtókon, a boltok feliratait, a vonatunk indulási idejét, a porleves elkészítési módját, a társasjátékok szabályait, az utcák nevét, a filmek címét a DVD-ken, nem tudnánk utánaolvasni valaminek, amire kíváncsiak vagyunk, nem tudnánk kikeresni egy nevet a telefonkönyvből, nem tudnánk bevásárlólistát, emlékeztetőket, leveleket írni, kitölteni egy nyomtatványt.

Nem minden Down-szindrómás képes arra, hogy ezt mind megtanulja, de vannak közöttük, akik igen. Számukra az olvasás és írás egy önálló készség lesz, amely növeli az esélyeiket a tanulás és a munkavállalás területén, és lehetővé teszi, hogy újságot, könyveket olvassanak akár tájékozódás, tanulás céljából, akár szórakozásképpen. És azok, akik ennek csak a felét tudják elsajátítani, szintén óriási előnyben vannak azokhoz képest, akik nem kapnak lehetőséget arra, hogy bármilyen szinten is olvassanak. Sőt, ha valaki csak odáig jut el, hogy 20-30 szót képolvasással felismer, már így is önállóbb lehet annál, aki nem tudja elolvasni, melyik a kijárat, melyik ajtót kell húzni vagy melyik a női vécé.

Azt, hogy ki milyen szintre juthat el, nem lehet más módszerrel kideríteni, mint hogy megpróbáljuk megtanítani és óvodás kortól felnőtt korig minden lehetőséget megadunk számára, hogy olvasni tanuljon. Általában jobb olvasók lesznek, mint amennyit a nyelvi készségeik vagy általános intelligenciájuk alapján várnak tőlük. A kutatások szerint a Down-szindrómások 60-70%-a felnőtt korára egy gyakorlatban jól használható szintre jut el az olvasással és azok jutnak legmagasabb fokra, akik már óvodás korban elkezdenek tanulni. Az olvasástanulást még felnőtt korban is érdemes folytatni.

A Down-szindrómásoknak azonban nem csak azért érdemes olvasni tanulniuk a lehető legkorábbtól (akár már két éves kortól!), mert így végül magasabb szintű olvasási készségre tehetnek szert. Az olvasástanulás és a segített írás-olvasás - tehát eredménytől függetlenül már már maga a folyamat! - előnyösen hat minden gyerek nyelvi fejlődésére, beszédkészségére és emlékezeti teljesítményére, köztük  a Down-szindrómásokéra és más, megértési nehézségekkel élőkére is. Ez azért is teszi különösen fontossá az olvasástanulást, mert épp ezek azok a területek, amelyeken hátrányban vannak. Az olvasástanulás náluk tehát mint fejlesztő eszköz is használható.

A Down-szindrómások ugyanúgy tanulnak olvasni, mint mások, csak lassabban. A tapasztalatok szerint a vizuális memóriájukat jól tudják használni, de betűzni később tudnak megtanulni, kb. amikor egy átlagos 7-8 éves szintjére jutnak el képolvasással. Iskolás korban sokuk számára az olvasás kifejezetten erősségnek számíthat, mert ha megfelelően tanítják őket, ebben csak átlagosan két évvel vannak lemaradva a kortársaik szintjétől, míg a beszéd és a számolás terén ennél többel.

Olvasni tanulni és tanítani tehát érdemes, mert az olvasás a gyakorlati élet fontos része, mert szórakozást kínál, mert fejleszti a szókincset és a nyelvtani ismereteket, javítja a beszédkészséget, az emlékezeti teljesítményt, lehetővé teszi az iskolai tanulást és az általános műveltség megszerzését és segíti a problémamegoldó és gondolkodási képességek fejlődését. De mégis, hogyan lehet olvasni tanítani egy egészen kicsi gyereket, akinek ráadásul megértési nehézségei vannak? Erről lesz szó legközelebb.

Forrás és további infó itt. Képek innen, innen, innen és innen.