Tóta W. Árpád írt egy publicisztikát arról, hogy miként vélekedik Dörner György pályázatáról, színházigazgatóvá válásáról, leendő színházáról. Az érintőn pedig azért lesz belőle téma, mert közben az is kiderül, miként vélekedik a Baltazár színház tagjairól, az értelmi fogyatékosokról, a sérültekről, rászorulókról, hátrányos helyzetűekről általában. Nem lesz téma Dörner, Csurka, Tarlós, nem lesz téma az Új Színház, a színház úgy általában, a Fidesz, a napi politika - sem most, sem máskor. De még csak Tóta W. sem. Most az a téma, hogy mennyire nem jó poén a Baltazár színészei-értelmi fogyatékosok-sérültek körével illusztrálni, hogy mennyire hülye is az, akit mi nem szeretünk.

Megmondom őszintén, nagyon felháborított a cikk. Sokkal jobban, mint az, amikor a gyerekemet a neten retardáltnak nevezték, vagy amikor az értelmi fogyatékosokat mint agresszív bűnözőket írták le, vagy az, hogy Magyarországon úgy beszélnek a Down-szindrómáról, mintha nem is ugyanaz az állapot lenne, mint a nemzetközi adatok szerint  (nem egy ember hitte azt a leírás alapján, hogy tényleg kétféle "betegség" létezik!). Hogy miért? Azt hiszem, a csavar miatt, ami benne van, ami miatt alattomosabbnak és kártékonyabbnak érzem, mint egy-egy sima, hamis, dehonesztáló beszólást vagy leírást.

Induljunk ki innen:

"Magyarországon eddig egyetlen kis társulat, a Baltazár Színház tűzte ki céljául, hogy az értelmi sérültekhez is elvigye a színjátszás örömét. Ennek a csodálatos, nemes kezdeményezésnek azonban megvannak a korlátai; például nem kap évente négyszázmillió forintot, sem állandó játszóhelyet, továbbá ott csak a színészek fogyatékosok, a társulat vezetése és a közönség nem az. Az Új Színház újjászervezése végre a rendezés, a gazdasági menedzsment, a kultúrpolitika területén is esélyt ad a rászorulóknak."

Lépjünk túl azon, hogy a Baltazárban nem az a nagy durranás, hogy a szegény értelmi sérültek végre színészkedhetnek egy kicsit és annak hogy örülnek, hanem hogy valódi színházat hoznak létre. Ami az igazán durva, az a felvezetés a "csodálatos, nemes kezdeményezésről",  és utána a pofon, hogy ez csak arra kell a szerzőnek, hogy a benne érintetteket egy szakmai, erkölcsi, intellektuális, kulturális, mentális (és ki tudja még milyen) mélypont illusztrálására használja.

Nem elégszik meg azzal, hogy bolondnak, hülyének, őrültnek (vagy mindezeket jól eljátszónak) titulálja Dörnert és az őt támogatókat. Ez nem lenne elég elegáns, elég csavaros, elég poénos. Nem mondjuk, hogy hülyék, azt mondjuk, hogy olyanok, mint a Baltazár színház tagjai. Ők milyenek elsősorban? Elsősorban és mindenek előtt értelmi fogyatékosok, még a színházi bohóckodásuk is csak ez után jön. Ezt mindenki tudja, kizárólag ezzel a tudással lehet megérteni a párhuzamot. Ha nem ez számítana bennük, az egésznek semmi értelme nem lenne. Olyanok Dörnerék, mint egy másik színház színészei? Mivan?

Tótának egyetlen mentséget találtam: valószínűleg nem tudja, miről beszél. Abból következtetek erre, hogy az értelmi fogyatékosokhoz hasonlítás után Dörner "alakítását" (amit az igazgatói pályázatban nyújtott), mentális zavarok megtestesüléseként írja le:

"átütő erővel ábrázolja a megborulást, a monomániát, a menekülést az értelmetlen szlogenekbe, a tragikus igyekezetet, hogy teremtsen magának egy kellemesen egyszerű világot, ahol a jók mi vagyunk, és amit nem értünk, az meg a rossz."

Az értelmi fogyatékosok nem mentálisan (pszichésen) sérültek (vagy nem feltétlenül, ha mégis, az egy másik "betegségük"). Az ilyen egybemosások egyik csapatnak sem tesznek jót, mert az értelmi fogyatékosokat és a pszichés betegeket egyaránt kb. a "dühöngő, megállíthatatlan őrült" kategóriába dobják. Lehet, hogy Dörner jól játssza az őrültet, még az is lehet, hogy őrület, ami ebben az országban folyik. De az értelmi fogyatékosok se nem bolondok, se nem őrültek (ami azt illeti, a mentális betegségekben szenvedők sem azok).

Ezek után még előjön a futóbolond meg az elmebaj - és egyikért sem szólnék, ha nem egy csomagban lennének a sérülttel. És ha már szólok, szólok azért is, hogy az elesettek és a csoportterápiára szorulók köre az nem fedi egymást jobban, mint az újságírók és az elesettek vagy az újságírók és a csoportterápiára szorulók halmaza.

Na de nehogy a lényeg elvesszen:

1. Szabad egy újságírónak véleményt nyilvánítania közszereplőkről, közügyekről, akkor is, ha a véleménye dehonesztáló.

2. Civilizálatlan és gusztustalan a dehonesztáló véleménye illusztrálására fogyatékosokat használni - általában a fogyatékosokat is, de konkrét, név szerint visszakereshető fogyatékosokat talán még inkább. Elfogadhatatlan, hogy a megvető véleményt (akár jogos, akár jogtalan), bárki nyilvánosan azzal fejezze ki, hogy a tárgyát (értelmi) fogyatékosokhoz, mentális sérültekhez hasonlítja - különösen egy olyan szóhasználattal, amelyben szándékosan a sérültekre, fogyatékosokra, nem pedig a köznapi értelemben vett "hülyékre" használt szavakat használja.

3. Civilizálatlan és gusztustalan a fogyatékosokból, fogyatékosságukból poént csinálni - bármilyen mondandó kedvéért. Különösen aljas dolog a védekezni legkisebb valószínűséggel tudó értelmi fogyatékosokon élcelődni. Pontosítsunk, nem rajtuk röhögünk, hanem - hisz ez a lényeg! - Dörneréken!  Akik olyanok, mint a(z értelmi) fogyatékosok, muhaha!


Hogy hányan röhögünk most Dörneréken, a Baltazár színház tagjain és az értelmi fogyatékosokon? Tóta W. írása pénteken jelent meg. Amikor ezt a posztot írom, a pontos címre 15,200 találatot ad a google. Hogy hányan nem tudják, hogy kin röhögnek, arról fogalmam sincs.

 

kép innen