Egy fogyatékos gyerek érkezése sokféle próbatétel elé állíthatja a családot. Az alapfélelmek között szerepel az is, hogy szétesik a szülők házassága. Vajon mennyire gyakori ez a valóságban és mi dönti el, hogy a nehézségek összehoznak vagy szétválasztanak-e? W. J. Dyer írása alapján.


A családoknak általában van egy jellemző működési, megküzdési módja. Vannak családok, ahol az a dolgok rendje, hogy ha valaki hibázik, akkor elég ezt elismernie és a többiek megbocsátanak neki. Van, ahol a hibázó bűnös lesz és az is marad; a haragot, a sérelmeket gyűjtögetik, és az egymással folytatottt harc az, ami összetartja őket.

Amikor egy család krízishelyzetbe kerül, az a mód, ahogy korábban érintkeztek és viselkedtek egymással, gyakran nem megy át gyökeres változáson, csak felerősödik. Az ismeretlen helyzet és az érzelmi-mentális terhek növekedése miatt mindenki többet hibázhat, így a konfliktuskezelési rutint többször kell elővenni. A példabeli megbocsátó családban a gyakoribb hibázással a megbocsátás lehetősége is megszaporodik és a kapcsolat erősödik. Egy olyan családban viszont, ahol a konfliktusok során rendszerint egymást hibáztatják, a válság a széthúzásból hoz többet: többször haragudhatnak egymásra, többször zárkózhatnak magukba. Az ilyen kapcsolatot a válság nem csak megpróbálja, de fel is őrölheti.

Egy gyerek érkezése változást hoz az anyagi helyzetben, az életmódban, a munkában, a szórakozásban ás többnyire szükségessé teszi az értékek újraértékelését, a prioritások újraállítását is. Tankönyvibb krízishelyzet ennél talán nincs is - a stressz akkor is stressz, ha örömteli esemény okozza. Egy sajátos nevelési igényű gyerek érkezésével ez a válság még komolyabb lehet, és még ha nem is a gyerek az oka, a kapcsolatok nem mindig bírják ki az érkezése jelentette próbatételt: Azokban a családokban, ahol a krízisekkel való megküzdésnek nincs egy jól működő gyakorlata, maga a válsághelyzet vezet a szétbomláshoz, bármi is okozza azt.

De mégis, mennyivel gyakoribb az, hogy az eltérő fejlődésű gyerekek szülei elválnak? Dyer és munkatársai megvizsgálták, milyen arányban válnak el a párok a gyermek négy éves koráig. Az nem meglepő, hogy azokban a családokban, ahol a gyereket valamilyen fogyatékossággal diagnosztizálták, többen váltak el. A váratlan az, hogy körükben mindössze 7%-kal volt magasabb a válások aránya, mint a diagnózis nélküli gyereket nevelőknél (27% vs. 20%).

Megvizsgálták azt is, hogy az együtt maradó pároknál hogyan foglalkozik az apa a sajátos nevelési igényű gyerekkel. Lehet, hogy marad a kapcsolatban, de csak névleg, a valódi terheket nem vállalja fel? Erről szó sincs: míg az eltérő és a normál fejlődésű gyerekeket az apjuk ugyanannyit gondozza (fürdeti, eteti, pelenkát cserél), a sajátos nevelési igényű gyerekekkel az apjuk több olyan tevékenységben vesz részt, ami nem kapcsolódik közvetlenül az ellátásához, inkább a kötődést segíti: többet játszanak velük, többet olvasnak, énekelnek nekik.

Dyer javaslata a családok számára az, hogy vizsgálják felül, milyen megküzdési technikáik vannak, milyen széthúzó viselkedésformákat gyakorolnak - ha sajátos nevelési igényű gyerek érkezik közéjük, akkor még sürgősebben. Krízis idején különösen igaz, hogy az egymást támogató kommunikációt, az elköteleződést és a megbocsátást kell előtérbe helyezni. Ha ezek erősödnek fel, a szülők egymás közti és gyermekeikkel való kapcsolata is mélyül.





kép innen