érintő

Anyamadár folytatja sorozatát autista kisfiáról: Legutóbbi történeteiben a félelmekről ír. Az érthetetlen, megmagyarázhatatlan, kezelhetetlen, a félelmetesen valóságos félelmekről. Meg arról, hogy milyenek voltak az első élmények az intézményi közöségekkel, óvodákkal, a megértő és az érthetetlen óvónőkkel. Olvasom, és azt gondolom, bárcsak minél többen megismernék, megértenék ezeket az érzéseket, gondolatokat - és bárcsak minél kevesebben tapasztalnák meg őket.

Bónuszként egy kiállításajánlót is kapunk egy autisták és kortárs művészek alkotásait és autisták vallomásait bemutató tárlatról.

A Salva Vita Alapítvány 1993-ban jött létre abból a célból, hogy hozzájáruljon az értelmi sérült emberek társadalmi esélyegyenlőségének megvalósulásához és egy sokszínű, befogadó társadalom felépítéséhez. 1996 óta értelmi sérültek munkába állását segítik, hogy saját egzisztenciát építhessenek fel maguknak, képességnek megfelelő munkát találjanak és önálló életet élhessenek. A munkába állás nehézségeinek legyőzésében nem csak az ügyfeleiket segítik, hanem a munkáltatókat is.

A "kreatív sok kicsi" nyereményjáték most őket támogatja.

Az akció keretében húsz kreatív alkotó, iparművész tett tárgy- vagy programjellegű felajánlásokat. A támogatást nyújtók minden 1000 Ft-nyi támogatás után 1 db virtuális sorsjegyet kérhetnek a húsz izgalmas lehetőség közül az általuk választott(ak)ra, amelyeket az akció végén kisorsolnak.

A befolyt összeget  tárgyadományokra fordítják: az alapítvány elsősorban az értelmi sérült támogatottjaik felméréséhez szükséges szakanyagokat, autista ügyfeleik munkába állását segítő vizuális kártyák készítéséhez szükséges eszközöket kért. Ezen túlmenően már három Dolgozók Klubját működtetnek a már munkába állt és még munkakereső ügyfeleik számára, ahol tapasztalatokat cserélhetnek, beszélgethetnek, programokat szervezhetnek, megoszthatják egymással élményeiket - ide bútorokra lenne szükség.

Az akció szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy országunk befogadóbbá váljék, és legyen természetes az, hogy az értelmi sérültek is hozzáadnak egy szép színt a társadalom palettájához. Aki játszani szeretne egy jobb világért - és a szuper nyereményekért! -, itt tudhatja meg leggyorsabban, hogy mit kell tennie. A játék jún. 10. éjfélig tart!

A várakozó bejegyzésanyagok elé most jól idebrékingelek, mert állatkertben voltunk. Már a múlt hónapban is akartam szólni,

 

Most viszont megnyílt a lepkekert és ez nem csak annyit jelent, hogy

Pedig azt is megkérdezhetnénk, hogy hova repülnek a lepkék. Alapból nyilván virágról virágra, de uzsonnaidőben

 

Persze tudom, túl szép, hogy igaz legyen. Igen. Van a lepkék múltjában egy sötét folt, amelyről egyikük sem beszél.

Az állatkert honlapján egyébként mindig meg lehet nézni, melyik családban van éppen szaporulat. Többek között most éppen

 

ami azért is jópofa, mert a prérikutya alapból úgy néz ki, mintha valamelyik rendes állatnak a kölyke lenne.

Az első tőkésréce fiókák viszont már ilyen nagyra nőttek:

A páva is nagyon barátságos volt, csak sajnos - a kép tanúsága szerint - kissé életlen.

Nyitva tartás (érdemes korán menni), jegyárak (fogyatékkal élőknek és kísérőiknek 350 Ft-os jelképes jegy).

Sokszor gondoltam már arra, milyen szerencsések vagyunk, hogy Down-szindrómás gyerekünk van, mert nekünk szabad örülni olyan apróságoknak is, amiket egészséges tempóban fejlődő gyerekeinken észre sem vettünk. SMS-t küldhetünk a másik szülőnek, amikor a gyerek először utánanyúl egy játéknak és meg is fogja, amikor pedig teljesít egy olyan kérést, hogy "Menj ki a konyhába, vegyél ki egy tányért a szekrényből és tedd az asztalra", úgy érezzük, mintha leérettségizett volna.

Ezek az örömök nem csak a DS gyerkeket nevelők kiváltságai. Az Autizmusmesék V. részében egy autista kisfiú anyukája mesél a saját örömeiről.

Most vasárnap 10-től, a Városligeti Gyereknapon a Mindennapi Pszichológia égisze alatt műhelybeszélgetek a kedves érdeklődőkkel "Kisbabák az időgépben - Evolúciós örökségünk és a civilizált csecsemőgondozás" címmel arról, milyen csecsemőgondozási gyakorlatokra vannak példák a nagyvilágban babakocsi, cumisüveg, kiságy és természetesen pelenka nélkül.

Mindenkit szeretettel.

- mondja az anyuka és hajlok rá, hogy azt mondjam, igen: itt egy normális lány meg a húga, normális szülőkkel. Zsófi 20 éves, tanul, önkéntesként dolgozik egy kórházban, táncolni és úszni jár, vőlegénye van és szeret énekelni. De nem, az anyukának nincs igaza: nem terem minden bokorban úszóbajnok!

Malacsek Zsófi a trófeáival

A róluk szóló cikk az Éva magazinban olvasható (kép is onnan).

Milyen érzés egy anyának azt látni, hogy a gyereke "kilóg" a többiek közül? Avatkozzon-e közbe, ha a többiek kiközösítik, nem értik, bántják? Ha igen, hogyan? Ha nem, mit tegyen helyette? Mi várható el a testvérektől? Érintett és kívülálló szülők véleménye az autizmusmesék folytatásában.

Dr. Rüdiger Dahlke, az ismert német orvos, természetgyógyász és pszichoterapeuta, akinek magyarul is több tucat könyve jelent meg, a pillanatban létezésről, a tanulásról, down-szindrómás lányáról, a szurkálásról és a zenről ír Edith Schreiber-Wicke: "A szivárványgyermek" c. könyvének utószavában. Innen származnak az alábbi részletek:

27 lelkes gasztroblogger és egy meghívott vendég újra süteményeket, tortákat készít és ezeket az interneten elárverezik. A bevételből ezúttal a Down Egyesület fejlesztőházába vásárolnak eszközöket, bútorokat.
Az árverés márc. 30-án kezdődik és április 2-án éjfélkor (23:59-kor) zárul.

Az idei akció részletei (és a korábbiak is) megtekinthetők a segítsüti honlapján.
(A képen az őszi akció egyik süteménye, Házisárkány mandulás almatortácskája látható.)

Lukácsék életében sok minden megvolt/van, amire az átlagember vágyik: jómód, szép család, aktív élet. Mégsem mondhatjuk, hogy olyan életet éltek/élnek, amire az átlagember vágyik: egy villany nélküli tanyán, nulláról indulva, kemény munkával felneveltek húsz gyereket - beleértve a gyerekek kemény munkáját is.

Egy kétdiplomás doktornő vallomása, aki 15 éves korától él Angliában, gyermeke születésekor azonban afrikai gyökereit keresi. Nagymamája tanácsai alapján gondozza a babáját, de ez nem kis küzdelemmel jár számára.

angol eredeti
magyarul

kép innen

Az Anjali Dance Company profi (és tanulási nehézségekkel küzdő) táncosok kreatív csoportja. A társulat, melynek neve kézfogást jelent, 1993-ban jött létre Nicole Thomson vezetésével. Dolgoztak híres angol koreográfusokkal és saját koreográfiát is bemutattak. Számos fellépésük mellett rendszeres táncórákat is tartanak tanulási nehézségekkel küzdő társaiknak.

További videók

hogy Angliában milyen erős a törekvés az integrációra, amikor erre a magazinra bukkanok?

Évente háromszor adják ki, Down-szindrómások levelei, rajzai, versei, egyebei jelennek meg benne. Down-szindrómás a szerkesztője is.

Egy szingapúri drámacsoportban a gyerekek a Piroska és a farkas meséjét dolgozták fel. Először elolvasták a szöveget, megbeszélték a tanulságokat, hogy hallgatni kell a szüleinkre és hogy hogyan kell viszonyulni az idegenekhez, aztán ujjbábokkal eljátszották a történetet.

Igen, mindannyian Down szindrómások. A drámacsoport vezetői közel négy éve vezetik blogjukat a próbákról és a fellépésekről. És minden bejegyzésből süt, hogy a közös munkát nem csak a gyerekek élvezik.

Sokszor (főleg fiatalon) azt hisszük, hogy akkor leszünk boldogok, ha majd valami nagy célunkat elértük vagy valóra válik valami nagyszabású álmunk. A valóságban viszont akkor vagyunk boldogok, ha a velünk történő apró dolgokban képesek vagyunk megtalálni a boldogságot. Az "1000 awesome things" (1000 csodálatos dolog) blog írója, Neil Pasricha pontosan ilyen apró dolgokat gyűjtött össze, amelyeket csodálatosnak él meg:

• a könyvtárszagot
• egy konzerv kibontását, amit senki más nem tudott kibontani
• azt, amikor a porcicák már akkorák, hogy kézzel meg lehet őket fogni és kidobni
• az első ételt megfázás után
• azt, amikor az ember remek olvasnivalót talál a más vécéjében
• azt, amikor az ajándékcsomagoló két szélének mintája tökéletesen illeszkedik az ajándékon
• egy frissen fürdött baba illatát
• vagy azt, amikor végre lemosod a mocskos szélvédődet és úgy érzed magad, mintha egy pár új szemet kaptál volna

Vicces és szívmelengető bejegyzések vegyesen, amelyek észrevétlenül tanítanak arra, hogy saját életünkben is észrevegyük a boldogság apró lehetőségeit. És elindítsuk saját boldog pillanatok blogunkat.

Különböző korú Down szindrómások (kisbabától felnőttig) a családban és a társadalomban. Többszáz kézjelet ismerő kislány, osztálytársai előtt felolvasó iskolás fiú, kamaszdolgokkal foglalkozó kamaszlány, dolgozó - és fogyatékosok érdekképviseletét ellátó - felnőtt. Érdekesség, hogy szinte minden megszólalónak más etnikai háttere van. A Down Sydrome Association of Central Texas filmje.

Hallie Levine Sklar nem lepődött meg, amikor kisbabáját pár perccel a születése után elvették tőle: az ultrahang vizsgálat már méhen belül kimutatta, hogy bélelzáródása lehet, ami miatt azonnal meg kell vizsgálni. A vizsgálat megerősítette a diagnózist és a kislányt meg kellett műteni. De az újszülöttgyógyász nem csak ezt a rossz hírt közölte velük a szülőszobán. Johanna a Down-szindróma jegyeit viselte.

Chantal Sicile-Kira, a "41 Things To Know About Autism" (41 tudnivaló az autizmusról) c. könyv szerzője blogjában olyan jótanácsokat ad az ünnepekre, amelyeket más fogyatékkal élő gyerekek szülei is használhatnak, sőt bárkinek tanulságosak lehetnek, aki sajátos nevelési igényű gyerekekkel ünnepel.

Tegnap Az Este vendége volt Gyene Piroska, az Értelmi Fogyatékosok Országos Szövetségének elnöke és Szerekes Ágota, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola adjunktusa - és a "Mindenki Zsoltikája" riport apropóján az integrációról beszéltek.

Sok beszámolót olvastam Down szindrómás gyerekek szüleitől, amiben elmesélték a gyerekük születését és azt, hogy hogyan tudták meg, hogy Downos. Sokszor a közlés módja rosszabbul esik az embernek, mint a hír maga. Van, hogy csak onnan lehet sejteni, hogy valami nincs rendben, hogy elviszik a babát és sokáig meg sem mutatják. Van, hogy utalgatnak rá, hogy baj van, "de majd jön a doktor úr és elmondja". Sajnos megesik, hogy maga sz egészségügyi személyzet van olyan zavarban a nem várt eseménytől, hogy csak kurtán-furcsán odavetik a frissen szült anyának, hogy valószínűleg downos a gyereke, aztán küzdjön meg a hírrel, ahogy tud. Van, hogy bár tudják, mi a helyzet, hamis reményekkel kecsegtetik a szülőket, akkor talán nem előttük omlanak össze - majd a genetikus megoldja, amikor a vérteszt eredményét közli velük.

De jó példával is találkoztam már, ahol az orvosok tapintatosak voltak és biztatták a szülőket, segítőkhöz irányították őket, sőt még az egyébként érvényes látogatási tilalomtól is eltekintettek, hogy az anyának ne egyedül kelljen megbirkózni a helyzettel.

Olyanról azonban még nem hallottam, mint amit ez a Kelle nevű anyuka elmesél a blogjában, sok-sok képpel.

Amikor meglátta a babát, rögtön tudta, mi a helyzet - döbbenetes látni az arcán a kétségbeesést és félelmet. De nem tört ki a pánik, megünnepelték a kislány születését, aki végig az anyukájával lehetett, aztán jött be a gyerekorvosuk, akit a nagyobb lányuk révén már jól ismertek. Megvizsgálta a babát, majd mindenkit megkért, hogy menjenek ki (elég népes társaság gyűlt össze - és mindenki ünnepelt!), csak a férje és két barátnője maradt az anya mellett. Az orvos letérdelt (!) az ágy mellé, onnan nézett fel (!) rá.
- Mondanom kell valamit. Először is a kislánya gyönyörű és tökéletes. De néhány jelből azt gondolom, hogy Down szindrómája lehet. De Kelle, gyönyörű és tökéletes.

És miután visszajött a család - és tovább ünnepeltek! - a doktornő visszakérte a babát, hogy egy kicsit meg is szeretgesse.

Akinek van hozzá türelme és elég könnye, olvassa el az egészet itt.

vagy ahogy ő hívja őket, hősöket: Mikus Kata, Ribizlifoto

(a képen: Hanga)

aki szeret fotózni és naplót ír a kis húgának

- mondja Sugata Mitra ebben a videóban, amelyben a gyerekek természetes kíváncsiságára és kreativitására építő oktatási módszeréről (és a nagymama-módszerről :) ) beszél.

szép fotók szép emberekről Conny Wenk blogjában