Dr. Rüdiger Dahlke, az ismert német orvos, természetgyógyász és pszichoterapeuta, akinek magyarul is több tucat könyve jelent meg, a pillanatban létezésről, a tanulásról, down-szindrómás lányáról, a szurkálásról és a zenről ír Edith Schreiber-Wicke: "A szivárványgyermek" c. könyvének utószavában. Innen származnak az alábbi részletek:

Elöljáróban el kell mondanom, hogy feleségem és én elég sokat tanultunk különféle iskolákban és egyetemeken. Én kezdettől fogva stréber voltam. Mivel nem esett nehezemre, szívesen tanultam, elsősorban a könyvekből, meglehetősen nagy fegyelemmel és koncentrálással. A sors azonban teljesen más utakon mutatta meg az igazán fontos dolgokat, Naomi személyén keresztül. Ő sok tekintetben egészen más, mint mi és kifejezetten szokatlan módon egészít ki minket.

Miután mi nagyon sokat tanultunk, olvastunk és nagyon sok mindent megéltünk, valamikor elkezdtük másoknak is átadni a tudásunkat - a mi módszereinkkel. Naomi azonban teljesen más módon tanít. Ő semmit sem tanult (...) spontán módon, az adott pillanatban él, és puszta létével tanít. Elméletben én is tudom, hogy a valóban fontos dolgok egyszerűek, hiszen rendszeresen meditálok, elsősorban a zen filozófiáját követve, mégpedig már több mint harminc éve. Naomi nem meditál, nem ismeri a zen-meditációt sem, vagy ha mégis, akkor teljesen másképp.

Amikor még viszonylag kicsi, csak hároméves volt, együtt ültünk Olaszországban egy kertben és "szurkáltunk". A szurkálás már akkor is az egyik legfontosabb játékunk volt - elsősorban ősszel. Ilyenkor egyszerűen csak ül az ember, és egy kis bottal felszúrja a faleveleket. Nyáron lehullott falevelek nélkül is lehet ezt játszani, ilyenkor csak vaktában, csak úgy egyszerűen szurkálunk a fűbe - ezt persze más évszakokban is meg lehet tenni.

A szurkálás tehát egy viszonylag egyszerű játék, és annak idején valahogy azt gondoltam, hogy én ebből már kinőttem, ezért nem nagyon figyelmesen szurkáltam. Éppen abban az időben kezdtem olaszul tanulni, és - be kell vallanom - a szurkáláshoz titokban magammal vittem egy szótárt. Jobbra tőlem Naomi ült, balra pedig magam mellé tettem a padra a kis szótárt, hogy adandó alkalommal belepillanthassak. Ez egy ideig egészen jól ment, mígnem Naomi váratlanul, de a tőle megszokott nyugalommal és lassú tempóban felállt, engem megkerülve a szótárhoz ment, összecsukta, majd ismét a helyére ment és tovább szurkált.
Semmit sem mondott - hiszen amikor e sorokat írom, hétévesen is alig tud beszélni - , valószínűleg azért, mert a beszéd sokszor teljesen fölösleges, hiszen a legtöbbször nem tudunk többet elmondani annál, amit a szemünkkel vagy egy mosollyal ne tudnánk kifejezni. És igaza volt. Így is megértettem - sokkal inkább, mint a szavakból - azt, amit a zen-mesterektől már hallottam és a bölcs könyvekben olvastam.

A pácienseimnek és a tanítványaimnak rendszeresen elmondom, hogy mindig az adott pillanatban kell élni. Zen-kurzusunkon - amelynek folyamán tíz napon keresztül böjtölünk és hallgatunk és meditálunk - szintén ezt gyakoroljuk. Naomi mindezt nem csinálja, mégis mindig az adott pillanatban él, és az ő sajátos módján ezt tanítja nekünk...
(...)
A régi mexikói és más indiánok talán azért tartották szentnek a Naomihoz hasonló embereket, mert ők annyira a pillanat közelségében, az idő illúziója nélkül élnek. Ennek ellenére nem hiszem, hogy helyes bizonyos embereket szentnek tekinteni, mert ezáltal a többi ember automatikusan szentségtelennek minősül. Szebbnek találom a zen-tanítást, amely szerint nincs szent könyv, de minden szent. Naomi és a hozzá hasonló gyermekek által ezt egészen határozottan megélhetjük.

 

kép innen és innen