Singer Magdolna és Szabolcs Judit "Sorsfordító gyerekek" c. riportkönyve a könyvhétre jelent meg. Nem azzal kezdem, hogy mit gondolok róla, hanem néhány idézettel próbálok kedvet csinálni a könyvhöz és a gondolkodáshoz. Elsőként Dr. Trásy Gábor néhány meglátásával:

Minden szülőnek az a vágya, hogy gyermeke boldog legyen. Egy sérült gyerek nevelésekor a félelmei abból adódnak, hogy minden hiányosság veszélyezteti a gyemeket boldogsága elérésében, megtartásában. Az azonban, hogy egy embernek miből mennyi kell a boldogsághoz, nagyon különböző. Az elfogulatlan szülő, aki nem képzeli el, milyen módon kell boldognak lennie gyermekének, ha boldognak látja őt, függetlenül a boldoggá tevő állapot részleteitől, elégedett lehet, örülhet gyermeke állapotának. Szerintem, ha valaki képességei és igényei szerint félelem nélkül, szeretetben élhet, akkor jó úton halad a boldogság felé.

/Gyermekeink/ nem a mi alkotásaink. Vendégek a háznál. Őket bízták ránk. Senki nem ígérte meg, hogy gyemekvállaláskor vágyaink, esetleg elvárásaink maradéktalanul teljesülhetnek.

Kiderül, a világ minden táján tudnak még valami különleges gyógymódot, és van még egy specialista, és van még egy szer vagy étrend-kiegészítő, de a nap 24 órája nem elég a különböző fejlesztésekre, gyógymódokra, és a Dárius kincse sem mindezek fedezésére.(...) Nincsenek mindenkire érvényes választási szempontok. Az embert az fejleszti legjobban, ami a szeretet útján érkezik el hozzá.

A társadalmi és egyéni megítélések szerint is az önállóság, az önellátás képessége alapvetően kívánatos tulajdonság. A rászorultság valahogy illetlen, kellemetlen dolog lett, amit teherként élünk meg, de a ráutaltak még inkább. Az ebből a viszonyból megszülető emberi élményeket, értékeket nem ismerik el pozitívnak. Pedig ezek olyanok, amit ha nem ápolnánk, nem gyakorolnánk, ha eltűnne a mindennapi életből, akkor egyre embertelenebbé válna az életünk. Például még jobban rettegnénk az öregségtől, szegénységtől, magánytól, betegségtől, attól, hogy bármi módon ilyen ráutalt, kiszolgáltatott helyzetbe kerüljünk. (...) Még kevésbé tudnánk önzetlenül segíteni és szégyenkezés nélkül azt elfogadni.

(...) a társadalmi teherviselés elfogadóbb a háborúk, fegyverkezés dolgában, mint az elesettek, rászorulók segítésében.

Figyelnünk kell az ápolók terhelhetőségére, fel kell váltani őket idejében, biztosítani kell személyes életük kibontakozásának lehetőségét. El kell látni őket a szükséges eszközökkel. Az, hogy ha az ápolást vállalók kiégnek, belefáradnak, riasztó példát adnak, mert nincs, aki időben felváltaná őket - mert vagy nem is akarják, vagy a körülményeik miatt hatalmas, vállalhatatlan pluszterhet jelentene nekik - , az nem az ápolásra szorulókon, és nem az ápolókon múlik, hanem a szűkebb és tágabb környezet keményszívűségén.

Az alkalmazkodás egy váratlan helyzethez tanulási folyamat, és ebben fontos kérdés, hogy az érintettek hogyan tekintenek a világra. Úgy gondolja például, hogy az élet gyakorlótér, ahol fejlődni lehet és érdemes, vagy hogy küzdőtér, ahol győzni kell? Ha a túlélésért küzdök, vagy ha eredményeket kell elérni, akkor inkább küzdőtér. Ellenséggé vagy szövetségessé válnak a körülmények és a többi ember. Nincs helye az érdek nélküli kapcsolatnak. De ha azt gondolom, hogy ez alatt a gyakorlatozó idő alatt meg fogok változni, valahova el fogok jutni, és ennek van értelme, akkor egy egészen más életérzésben létezem.

 

Folyt. köv.