Megjelent egy cikk a Waldorf iskolákról, de nem a cikkről és nem a Waldorf-módszerről fogok írni. Hanem egy nagyon érdekes érvről, amit nem csak a Waldorffal, hanem a kötődő neveléssel szemben is fel szoktak hozni: "A módszernek azonban van egy nagy hátulütője, mégpedig az, hogy sajnos egyszer szembe kell nézni az élettel. (...) A Waldorf-iskola kiegyensúlyozott, boldog gyermeket nevel, szinte minden kisiskolásnak ezt kívánná az ember, de ez a világ sajnos nem waldorfos elvek szerint működik."

Nem gúnyból írtam, hogy érdekes, szerintem tényleg az, több szempontból is.

Nézzük csak lecsupaszítva, leegyszerűsítve: a waldorfos gyerek boldog (mert nem őt szabják a tananyaghoz, hanem fordítva). Boldog óvodás, boldog iskolás lehet. Ha a középiskolát nem számoljuk (a cikkíró nem számol a Waldorfos középiskolák létezésével), akkor ez kb. 11 boldog év. Miért vegyük el tőle ezt a 11 boldog évet? Mert utána rosszul fog esni neki, hogy a 12. évtől nem így figyelnek rá a hagyományos iskolában! A 12. év fájdalmas zökkenőjét küszöböljük ki 11 fájdalmas évvel. Puszta jószándékból.

A két iskolarendszer közötti ilyen különbségtétel egyébként nem az én véleményem, így áll a cikkben. És nem is az az érdekes, hogy igaz-e, hanem hogy erre lehet hivatkozni, ez érv lehet. Kötődő nevelésnél kb. úgy, hogy ha csecsemő korában "túlságosan" figyelsz a gyerekre, nem fog tudni boldogulni az óvodában (vérmesebbek az iskoláig, sőt a munkahelyig is eljutnak), ahol nem ő lesz anyuci szeme fénye.

Az is érdekes motívum, hogy a rideg, kegyetlen valóságra ridegséggel és kegyetlenséggel lehet legjobban felkészíteni valakit. Mintha a bokszoló nem edzésekkel készülne a meccsre, nem futna, nem erősítene, nem püfölgetné a zsákot, hanem csak rendszeresen elvernék.

Egy másik érdekesség az a felfogás, hogy van "az élet" vagy "a világ", ahova a gyerek az iskola után becsöppen - és nem viszi magával, amit addig megszerzett (pl. önbizalmat, önállóságot, társas készségeket, kreativitást, akármit), hanem üres kézzel pofára esik, mert addig figyeltek rá, bíztak benne, szerették, a világ meg kegyetlen és rideg.

Lehet, hogy aki így gondolja, nem is érti ezt a történetet?:

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:


- Milyenek itt az emberek? – tudakolta.


- Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.


- Athéni vagyok.


- És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.

- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.


- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.



A vándor búsan folytatta útját.

 Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.


- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.


- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.



A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

(Itt tovább magyarázzák.)


Kicsit össze is szorul a szívem, amikor arra gondolok, hogy van, aki tényleg úgy látja, hogy a világot nem ő alakítja, az életére neki nincs befolyása*, az olyan lesz, amilyenné a többiek teszik: a többiek pedig gonoszak és önzők. És elgondolkozom, mi lehet az az erő, ami miatt a gyerekének is ugyanezt az életet kívánja, mégpedig - ahogy láttuk - a lehető leghamarabbtól? Mitől gondolhatja valaki azt, hogy nem, ne is legyenek elégedett, magabiztos, nagylelkű emberek a világban egyáltalán? Ismétlem, most az mindegy, hogy a Waldorftól, a kötő neveléstől, akármitől tényleg ilyenek lesznek-e, az érdekes az, hogy ez egy elkerülendő, negatív kimenet.

Azt mondtam, érdekes, de mostanra mégis inkább úgy érzem, hátborzongató.

 

 

*Más dolog elméletben tudni, hogy nem egyformán erősen hiszünk abban, hogy a távkapcsoló a mi kezünkben van, és más élesben látni a külső kontrollnak ezt a szélsőséges megjelenését és szélsőséges következményeit.

kép innen