érintő

Az ÉS-ben megjelent egy publicisztika, lényegében a magyar iskolarendszer hibáiról. Témájánál fogva elég hosszú (bár csak néhány főbb hibát emel ki), de nincsenek benne üresjáratok, szinte végig olyan "hogy ez mennyire így van!"-t generáló mondatokból áll, amiket az ember vastagbetűvel kiemelve szeretne az iskolák kapujára kiszögezni - és az illetékesek agyába passzírozni. A baj csak az, hogy még abban is igaza van, hogy mindannyian cinkosok vagyunk a saját gyerekeink kicsinálásában. "Megdöbbentő a felnőtt társadalomnak az a felelőtlensége, amellyel szemet huny e problémák felett." Belenyugszunk, hogy kiölik belőlük a tudásvágyat, hogy túlterhelik őket fölösleges kötelezettségekkel, hogy az életkori sajátságaikat teljesen figyelmen kívül hagyják. "Ami hiányzik a magyar iskolából, az az örömelv. Az élet dolgairól való elgondolkodásnak, a világ, a természet megismerésének és megismertetésének öröme, ha tetszik, a katarzis." És "manapság a gyerekek művelődésének legfőbb akadálya, hogy iskolába járnak."

Nem arról van szó, hogy ne léteznének csodálatos pedagógusok, akik még ebben a rendszerben is tudnak értéket adni és értéket teremteni, hanem hogy a pusztítás a rendszerbe van kódolva.

És hogy itt lenne az ideje a változásnak.

A kérdés egyik része, hogy mi történik az USÁ-ban, a másik, hogy mi történik a kézírással.

Az első kérdést illetően a posztban - mint a hivatkozott cikkben is, amelyben egyébként nem csak a dőlt folyóírást tartják a civilizáció oszlopának, hanem a töltőtollat is, az elfajzott golyóstollal szemben - van egy kis pontatlanság. Nem arról van szó ugyanis, hogy az amerikai iskolások többé nem tudnak kézzel írni, hanem hogy számos helyen ezt a típusú írást nem tanulják többé:

A gyakorlatban ez némileg azért egyszerűsödik és kb. így néz ki, amikor valaki igazán igyekszik nagyon szépen írni:

vagy így:

Hát mit mondjak, vessetek az esemesezésben eltorzult hüvelykű tinédzserek elé, de nekem ez valóban kissé régiesnek tűnik és nem csodálom, ha vannak, akik nehezen írják és nehezen olvassák. Az jut róla eszembe, hogy valamikor elképzelhetetlen volt, hogy egy művelt ember ne tudjon latinul és görögül, de mára ez nem tartozik az alapműveltséghez.

De nem ez az igazi kérdés.

Az igazi kérdés a másik: a kézzel írás - géppel írás problematikája. Van egy olyan érzésem, hogy ebben nem is a "hogyan kell", hanem a "hogyan lehet" fog dönteni. Hogy nem mi fogjuk eldönteni, hanem a "use it or lose it" törvénye: az a törvényszerűség, hogy amit nem használunk, az nem fejlődik, az elvész.

Nem biztos, hogy fenn lehet tartani egy olyan készség mélyreható oktatását, amit a való életben a diákok nem használnak, nem tudnak használni. Nem is kell a való életig elmenni, már a felsőoktatásban minden dolgozatot géppel írva kell beadni. Ki jár jobban az egyetemen: aki gyöngybetűkkel ír és ezt folyamatosan gyakorolja, vagy aki megtanulja hatékonyan összegyűjteni és feldolgozni az információt? (Úgy tűnik egyre kevésbé van időnk mindkettőre.) Már a Hvg 2009-es kézírás kontra gépírás témájú cikkében kifejtik a szakértők azt is, hogy az elektronikus kommunikáció és a számítógéphasználat, miközben a kézírásnak ellene dolgozik, más készségeket viszont fejleszt. Valószínűnek tartom, hogy az fog a legtöbbet nyomni a latban, hogy mely készségeknek lehet valóban hasznát venni. A gyakorlat fogja eldönteni, hogy mennyire és milyen formában maradhat fenn a kézírás, nem az, hogy a mai felnőtteknek, pl. nekem tetszik-e.

Különben tetszik.

(Válasz a következő posztban, mert a reblogba nem lehet képet rakni. És még ezt nevezzük civilizációnak ;) )

- mondja Sugata Mitra ebben a videóban, amelyben a gyerekek természetes kíváncsiságára és kreativitására építő oktatási módszeréről (és a nagymama-módszerről :) ) beszél.