Ruth Cromer vagyok. Sydney-ben, Bondi Beach közelében lakom a szüleimmel és az öcsémmel. 26 éves vagyok. 21-es triszómiám van. Mit jelent számomra a Down-szindróma? Általános iskolás koromban normál iskolákba jártam (akármit is jelentsen ez!), normál osztályokba. Szerettem az iskoláimat és a tanáraimat. Nehéz volt a tanulás, de Anyu segített a háziban és az olvasásban.

Mindig azt mondták, hogy a Down-szindrómások nem tanulnak meg túl sok mindent. Amikor tizenegy éves voltam, a tanárom azt írta az ellenőrzőmbe: "Nem szabad túl sokat várnunk Ruth-tól", de én meg akarom mutatni az embereknek, hogy tévednek velem és a Down-szindrómámmal kapcsolatban: mindig bennem volt az érzés, hogy képes vagyok dolgokra.

De iskolát kellett váltanom, mert a felsőbb évfolyamokban már nem kaptam segítséget. Így hát tizenhárom éves koromban új iskolába mentem. Először kicsit izgultam.  Voltak közös óráim a többiekkel, pl. az angol, a textilismeret és ruhakészítés és voltak külön óráim is. Meg akartam tanulni gépírni is, de a tanár azt mondta, hogy az nekem túl nehéz. Én mégis megtanultam.

Milyen volt hát Down-szindrómásnak lenni az iskolában? Felsőben nem volt sok barátom és néha kívülállónak éreztem magam. Ebédidőben mindig beültem az iskolai könyvtárba olvasni. Amikor undokok voltak velem, csak otthagytam őket. És amikor nem érdekeltem másokat, akkor úgy éreztem, kiközösítenek. Olyankor magányos voltam. Ezek a gyerekek nem voltak a barátaim. Olyanok is voltak, akik megbámultak és mutogattak rám, és ez rosszul esett.

Ha Down-szindrómád van, nehéz állást találni. Amikor mégis ajánlanak munkát, azok nem megfelelőek, mint az az állás is a repülőtéren, ami több műszakos volt és éjfélkor lett vége! És aztán menjek haza! Mégis hogyan? De volt két irodai munkám és voltam telefonközpontos is. De ezeknek már vége.

De amire legjobban vágytam, az a színészkedés, és ezt is csináltam már! Szerepeltem már a tévében és színpadon is. Akkor kezdtem színjátszást tanulni, amikor 11 éves voltam. Mivel olyan színész vagyok, akinek mellesleg Down-szindrómája van, sok munkát kaptam!  Szerepeltem videókban, amiket azért készítettek, hogy könnyebben találjuk meg a helyünket a munkában és a közösségben. És szerepelek kampányokban és promóciókban.

Sosem gondoltam, hogy a tévében is játszani fogok, de felkértek egy vendégszerepre az "A Country Practice" c. sorozatban. Aztán kaptam egy másik munkát. Egy színpadi darabban kaptam szerepet. Hogy jutottam be? Hát, elmentem a meghallgatásra és beválasztottak.

Az emberek sokszor kérdezik, hogy hogyan tanulom meg a szövegemet. Segítségre van szükségem? Hát nincs. Mindent egyedül tanulok meg és megjegyzem. Tudom az egész forgatókönyvet. Sosem tévesztek el egyetlen végszót sem. Végzem a munkám és keményen dolgozom. Mindig időben elkészülök és szeretem a rendet, a pontosságot.

A Down-szindróma számomra azt jelenti, hogy olyan életet élhetek, mint bárki más. És fel is építettem magamnak egy életet. Három bizottságban képviselem a fogyatékosokat. Tagja vagyok az Új-Dél-Walesi Down-szindróma Szövetség (Down Syndrome Association of New South Wales) vezetőbizottságának. Színjátszást tanulok a Nemzeti Drámaművészeti Intézetnél (National Institute of Dramatic Art) más értelmi fogyatékos színészekkel. A barátaimmal aerobikozom, és Apuval egész télen át minden vasárnap úszni megyek az óceánból leválasztott medencébe a Bondi Sellőkkel (Bondi Mermaids). Anyuval bevásárolni járok és együtt ebédelünk. Néha elmegyünk a képcsarnokba és hetente többször is intenzíven gyalogolunk (power walking). Az öcsém Michael jó fej és huszonegy éves. Nagyi már meghalt, de még mindig szeretem. Nagyon szerettem vele lenni. Szeretek vasárnaponként lesétálni a nagypapámhoz és kávézni vele. Levelet szoktam írni a nagynénjeimnek és ők visszaírnak nekem.

Megtanultam, hogyan legyek erős és hogyan birkózhatok meg vele, ha az emberek gonoszak velem. Nem engedem, hogy ez aggasszon, inkább elfelejtem. Biztonságban érzem magam.

De vannak dolgok, amiket nem tudok megtenni. Michael reggelig is kimaradhat. Én miért nem? Michael elmegy hétvégére. Én miért nem mehetek? Tudom, hogy miért. Nem tudok odamenni, és nem tudok vezetni, és a barátaim sem tudnak vezetni.

Megmondom, mi az, ami felbosszant. Anyuval elmentünk a bankba bankszámlát nyitni és bankkártyát csináltatni, mert munkát kaptam és pénzt kerestem. A nő a bankban folyton Anyutól kérdezett meg mindent, tőlem semmit! Kedvem lett volna odaszólni: "Halló, hölgyem! Itt vagyok!"

Mit jelent számomra a Down-szindróma? Nem érzem másnak magam. Tudom, hogy van nekem, de nem gondolok rá. Csak élem az életem. Nem fogja megakadályozni, hogy egy nap külön lakásban éljek és férjhez menjek. Ha én és a férjem megegyezünk, hogy lesz mentorunk, aki segít a pénzügyekben, az belefér.

Azt ajánlom, hogy a Down-szindrómás felnőttek egy kicsit jobban tartozzanak a közösséghez. Erősen hiszem, hogy a Down-szindrómás felnőtteknek lehet saját élete. Mit szólnak ehhez?

Abban a színdarabban, amiben játszottam, az utolsó megszólalásom egy hatásos monológ, nagyon ott van: "Down-szindrómás vagyok. Ez nem betegség, nem lehet meggyógyítani. Így születtem. Nem szeretem, de megtanultam megbirkózni vele. Nem Down-szindrómás vagyok, aki mellesleg ember. Ember vagyok, aki mellesleg Down-szindrómás. Elsősorban ember vagyok."

Ruth Cromer, Ausztrália

kép és szöveg innen