Felkavaró történet egy barátságról, tanulásról, ártatlanságról és gonoszkodásról, bizalomról és csalódásról, felszínről és mélységről, elszalasztott lehetőségekről, fájdalomról és az élet fordulatairól. Michael Crawley visszaemlékezésének második része. (1. rész itt.)

A köztünk levő két év korkülönbség ekkorra sokkal nagyobbnak látszott, de más is volt a háttérben. Nem szívesen ismertem be magamnak, de olyanokkal barátkoztam, akik szerint egyáltalán nem lett volna menő  Stephen közelében lenni - és abban az életkorban kétségbeesetten igyekeztem azon, hogy menő legyek. Idővel teljesen hátat fordítottam a barátomnak, hogy az új közösség elfogadjon. Elárultam a barátomat, hogy a többiek kedvében járjak. A fontos emberek közé akartam tartozni és ők semmit sem akartak kevésbé, mint együtt lenni valakivel, akit "defektesnek" tartottak. De akárhányszor is utasítottam el Stephent, ő mindig ugyanannyira akart a barátom lenni. Számára minden nap új lehetőséget jelentett, hogy együtt legyünk. Valahányszor visszautasítottam vagy átnéztem rajta, elfogadta. Nem panaszkodott és nem tartott haragot. Tudtam, hogy másnap ugyanolyan lelkesen keresi majd a társaságomat, mindegy, hogy mit gondolok róla.

Néhány hónap múltán aztán már olyan bűntudatom volt a viselkedésem miatt, hogy ez felébresztette a jobbik énemet. Egyik nap átsétáltam az úton és leültem mellé az udvaron. Nem haragudott azért, ahogy bántam vele, úgyhogy elkezdtük játszani az egyik kedvenc játékát. Már majdnem elfelejtettem, milyen jó volt vele lenni. Az öröme valahogy tiszta volt, minden mesterkéltség nélkül. Nem erőlködtünk, hogy mások legyünk, mint akik vagyunk. Csak barátok voltunk, akik egy egyszerű játékot játszanak és örülnek, hogy együtt lehetnek. Stephen szeretett nevetni és én szeretettem megnevettetni. Emlékszem, szép, meleg nap volt és órákat ültünk együtt a fűben nevetgélve.

A békés délutánt hirtelen ismerős hangok kórusa zavarta meg. Az új barátaim fordultak be a sarkon és meglátták, hogy Stephennel vagyok. Azonnal nekiestek. Szégyenkezve hallgattam, míg elmondták mindenféle hülyének és bolondnak. Olyan volt, mint amikor az állatok megvadulnak a túl sok étel láttán: Minden gyerek azon igyekezett, hogy túlszárnyalja a többit és kimondja a legkegyetlenebb dolgokat, amiket csak ki tud találni. Stephen csendben ült és egy centit sem mozdult, de a többségét megértette annak, amit mondtak. Néhány percig szidalmazták, majd felém fordultak. Miért vagyok együtt ezzel a gyerekkel? Tudom-e, mennyire gáz egy ilyennel mutatkozni? Egyértelműen a tudtomra adták, hogy senkinek sem kellene egy ilyen szánalmas gyerek közelébe menni és világossá tették, hogy jobban teszem, ha most azonnal választok köztük és az “undorító hülyegyerek" között.

Még ma is megrázó bevallani, hogy csak egy pillanatig haboztam, aztán Stephen ellen fordultam. Ugyanolyan megbocsáthatatlan csúfneveket vágtam a fejéhez, mint a többiek. Ugyanolyan kegyetlen gúnnyal utánoztam. Megpróbáltam megmagyarázni a többieknek, hogy csak azért jöttem be az udvarukra, mert sajnálom az ilyeneket. Olyan kétségbeesetten törekedtem a népszerűségre, hogy minden erőmmel megpróbáltam megalázni egy védtelen embert, aki semmi mást nem akart, csak hogy barátok legyünk. Ugyanolyan kegyetlen tudtam lenni, mint bármelyik kamaszfiú, és mindent kimondtam, amiről úgy gondoltam, hogy bánthatja Stephent.

Végül a kegyetlenkedés és a gúnyolódás már olyan hangos volt, hogy más is felfigyelt rá. Stephen anyja rohant ki a házból és érthetően dühös volt. Ránk kiabált, hogy hagyjuk békén a fiát és menjünk ki az udvaráról. A többiek csak nevettek és szétszéledtek, de én ott álltam dermedten. Ahogy az érzelmek elcsitultak bennem, lassan ráébredtem, mit tettem. A hatalmas szégyen, ami elárasztott, amikor Stephenre néztem, elviselhetetlen volt - és aztán felemeltem a tekintetem az anyjára. Gyötrő fájdalom ült az arcán. Éreztem, hogy könnycseppek égetik a szemem, ahogy rám meredt. Biztos vagyok benne, hogy borzasztó érzés volt számára, hogy a fiát így elárulta valaki, akivel biztonságban hitte. A dühét visszafogva lassan ezt suttogta:

- Menj haza és ne gyere ide többet!

Ezzel lehajolt, gyengéden megfogta Stephen kezét és visszavezette a házba.

Aznap este sokáig hánykolódtam az ágyamban – akkor óráknak tűnt. Olyan nyomorultul éreztem magam, amilyen nyomorultul egy gyerek csak érezheti magát. Akármilyen fiatal voltam, tudtam, hogy átléptem egy határt és visszaéltem valakinek a bizalmával. Folyton a Stephen anyjának arcára kiülő őszinte fájdalmat láttam. Újra meg újra felidéztem Stephen alakját, ahogy ott ült csendben a fűben, míg mi rázúdítottunk minden elképzelhető sértést. Szó szerint felfordult a gyomrom attól, amit tettem. Ehhez persze hozzáadódott, hogy tudtam, csak idő kérdése, míg Stephen anyja elmeséli anyámnak, ami történt. Tudtam, hogy mekkora zűrben leszek és tudtam, mennyire szégyelli majd anyám, amit tettem. Mindig arra biztatott, hogy legyek kedves Stephennel és úgy bánjak vele, ahogy szeretném, hogy velem bánjanak. Számtalanszor mondta, hogy "csak légy a barátja". Szép kis barát lettem!

Végül még azon az éjjelen elhatároztam, hogy másnap mindent jóvá teszek. Biztos voltam benne, hogy Stephen megbocsát, de azt nem tudtam, hogy az anyja ad-e nekem egy második esélyt. Miért is adna? Mindkettőjüket elárultam - de meg kellett próbálnom. Csak így tudtam a szégyennel és a bűntudattal megbirkózni. Bocsánatot kell kérnem. Be kell bizonyítanom nekik, hogy inkább leszek a Stephen barátja, mint olyanoké, akik azzal próbálják növelni saját fontosságuk tudatát, hogy másokat bántanak. Elhatároztam, hogy mostantól nem számít, mit gondolnak mások, aki a barátom akar lenni, annak Stephent is el kell fogadnia. Kicsit megkönnyebülve elaludtam, de rettegtem a másnapi találkozástól anyámmal.

Folytatás itt.